Ha azt mondom, Dániel András, ebben az országban szerintem minden, gyermekének mesét olvasó, gyermekirodalom iránt akárcsak fikarcnyit is érdeklődő szülő értőn bólogat. Legalább a Kuflikkal mindannyian találkoztunk már, de a 2013-ban Szép Magyar Könyv-díjjal jutalmazott, és számtalan irodalmi kritikában méltatott Kicsibácsi és Kicsinénit is jól ismeri minden gyermekkönyvet fogyasztó felnőtt. Szirtes-Szabó Kata írása.

Olvastátok a Harry Pottert? Micsoda kérdés ez, hiszen biztosan! Amikor réges-régen először a kezembe került, teljesen elbűvölt. Imádtam az egész világot, a varázslatot, a lényeket, a karaktereket, még felnőttfejjel is képes voltam reggelig olvasni, és másnap úgy menni dolgozni, hogy egy percet sem aludtam. Alig vártam, hogy újabb és újabb kötetek jelenjenek meg, és bizony egyikben sem csalódtam – bár az ötödik azért elég nyomasztó volt. Nektek melyik volt a kedvenc részetek?

A régebbi generációk számára a mitológiák ismerete alapvető volt. A görög, északi és egyiptomi mítoszokon nőttek fel dédapáink, nagyapáink és apáink, hiszen nem olyan-e a görög istenek véget nem érő kavarása, mint a legjobb sorozat a Netflixen? Ezeket a történeteket mesélték csajozás (bocsánat, udvarlás) közben a fiúk a lányoknak a csillagos ég alatt, s véres mitológiai csatákkal riogatták a kisfiúkat és kislányokat a műveltebb szülők elalvás előtt. – Szirtes-Szabó Kata ezúttal Thiago de Moraes Mítoszok atlasza című könyvét ajánlja.

Ti emlékeztek, kik voltak a példaképeitek gyerekkorotokban? Az enyém egy darabig, még az óvodában Farkas Bertalan volt. Szerettem volna űrhajós lenni, az akkor nagyon menőnek számított. Pár évvel később már olyan szerettem volna lenni, mint Winnetou, vagy mint Doktor Dolittle, nem vágytam valós, létező példaképekre, tobzódtam a kitalált hősökben, akik többnyire férfiak voltak, hiszen a női szereplőknek sokkal kevesebb kaland, bátorság és különleges képesség jutott osztályrészül.