Ti emlékeztek, kik voltak a példaképeitek gyerekkorotokban? Az enyém egy darabig, még
az óvodában Farkas Bertalan volt. Szerettem volna űrhajós lenni, az akkor nagyon menőnek
számított. Pár évvel később már olyan szerettem volna lenni, mint Winnetou, vagy mint
Doktor Dolittle, nem vágytam valós, létező példaképekre, tobzódtam a kitalált hősökben, akik
többnyire férfiak voltak, hiszen a női szereplőknek sokkal kevesebb kaland, bátorság és
különleges képesség jutott osztályrészül.

Persze akkoriban, amikor én voltam gyerek, izgalmas, inspiráló életrajzi könyveket csak a csíkos könyvek között lehetett találni, amiket picit később kezdtem olvasni. Amikor kamaszként kezembe került Kertész Erzsébet Elizabeth című könyve, már a szerelmi szál ugyanolyan fontos volt, mint az, hogy Elizabeth Barett-Browning milyen fantasztikus bátorsággal élte az életét.

Na de miért is kellenek a példaképek? Szükség van valódi, élő hősökre ahhoz, hogy
megformáljuk önmagunkat, vagy elegendőek a kitalált figurák?
Egy kicsi gyerek számára nem különbözik olyan nagyon a valóság és a mese. Számára Annipanni, aki szülők nélkül éli az életét és van egy mackója, meg egy cicája, vagy Harisnyás Pippi, aki lovakat emelget, és nem fél semmitől, nem különbözik attól, mintha egy valódi kislány életéről mesélnénk hasonló stílusban. Ebben a korban Farkas Bertalan, aki a Holdra repül, ugyanolyan mesebeli alak, mint egy kitalált űrhajós. Amikor azonban a gyerekek beérnek a kisiskolás korba, már nem árt, ha azt is látják, hogy csodákat tenni, bátornak lenni, elérni az álmainkat minden
nehézségek közepette, nem csupán a mesehősök privilégiuma. Különösen azoknak a gyerekeknek lehet fontos ez a tudás, akik valami miatt hátrányból indulnak – és ez a hátrány
bármi lehet, az osztályban megtapasztalt peremhelyzettől a gyengébb matematika tudáson át a
bántalmazó környezetig, vagy testi fogyatékosságig, hiszen hátrány az, amit annak érzünk.
Egy nehezebb élethelyzetben, magány és sikertelenség közepette egy gyereknek ugyanúgy
motivációra és pozitív példára van szüksége, ahogyan a felnőtteknek, s ez az inspiráció nem
mindig található meg a közvetlen környezetünkben.
Azzal az utóbbi években nagyon sok szakember foglalkozott már, hogy miért (lenne) fontos – és nem csupán a lányoknak, de a fiúknak is – minél több aktív, sikeres mintát mutató női főszereplőt felsorakoztatni a gyerekek könyvespolcain, s nemrégiben a kötelező olvasmányokban nagyítóval sem fellelhető női hősökről is sok szó esett. Szerencsére ezzel kapcsolatban elindult egy pozitív tendencia, aminek egyik legjellemzőbb képviselője az Esti mesék lázadó lányoknak (és természetesen az ehhez hasonló többi könyv, mint például az 50 elszánt magyar nő), vagy sok-sok olyan kortárs magyar és külföldi meseregény, amelyeknek lányok a főszereplői, így most már csak az oktatásban megjelenő irodalmi művek főszereplőinek nemi arányát kellene csak
kiigazítani.

Az Esti mesék lázadó lányoknak (és társai) mellett remek történeteket lehet találni a
Mihasznák enciklopédiája – Komisz kölykökből zsenik című könyvben, amely lévén
francia, kevésbé kézenfekvő, de annál érdekesebb emberek történeteivel szolgál vicces
stílusban (ilyen például Louis Armstrong, Napóleon vagy Claude Debussy). De magyar
hősökről is megjelent egy csodás sorozat a Naphegy Kiadó gondozásában, A fiú, aki… és A
lány, aki… kezdetű részekkel, amelyek szintén ismert emberek történeteit írják le gyerekeknek
is élvezhető hosszúságban és stílusban. (Ilyen például A fiú, aki Varjúvárról álmodott, ami Kós Károly történetét, és A lány, aki csillagász lett, ami Balázs Júlia, az első magyar női
csillagászét írja le.) Ezeknek a könyveknek külön értéket ad, hogy az első kötet kivételével
mindegyiket kortárs magyar írók (Kertész Edina, Boldizsár Ildikó és Mészöly Ágnes) írták
magyar tudósokról és művészekről, így nyelvileg igényesek és történeteikben is arányosan
épülnek fel, ami nem lehetett könnyű dió. Micsoda munka lehet egy háborúkkal és unalmas
életrajzi adatokkal teletűzdelt életet maximum 30-40 lazán szerkesztett oldalban úgy leírni,
hogy egy gyerek ne szédüljön be két bekezdés után az unalomtól! A rajzok szépségesek,
szerethetőek, a könyvek gyönyörűen vannak összeállítva (ahogyan azt a kiadó más könyveitől
megszokhattuk már).

Most, hogy elmondtam, milyen csodásak ezek a könyvek kívül-belül, már csak egyetlen
kérdés maradt: melyik korosztálynak érdemes olvasni őket? Amikor az Esti mesék lányoknak-kal először találkoztam, erősen elbizonytalanodtam, s kicsit hasonlót éltem meg a sorozatnál is. Rövid történetek nagy színes képekkel, ez nekem inkább a nagyobb ovisokhoz illeszkedik, de a történeteket elolvasva újra és újra ugyanoda lyukadtam ki: ez bizony egyértelműen az iskolások terepe (ami persze nem zárja ki, hogy rengeteg olyan ovis legyen a világon, aki egyszerűen imádja ezeket a könyveket). Az Esti meséket az én lányom 10 évesen kapta meg, s azóta is örömmel olvasgatja, így hát megvizsgáltattam a Naphegy sorozatát is az otthon rendelkezésemre álló 11-13 éves tesztcsoportommal. Válaszul egybehangzóan azt kaptam
tőlük, hogy a könyvek nagyon jók. S hogy miért? Idézem „Benne van a történelem, de fel sem
tűnik az embernek, nem olyan szárazon, mint az iskolában.” és „Olyanok ezek a történetek,
mintha nem is igaziak lennének. Megmutatja, hogy a világon minden embernek saját története
van.”

Szirtes-Szabó Kata – prevenciós szakmai vezető, meseterapeuta, gyógypedagógus