Aktuális, Szakmai cikkek
Hozzászólás

A gyerekek fejlődnek, és fejlődöm én is

Papp-Huszár Anikó gyermeknevelési szabadságon levő szakmai vezető cikke a változásról

Hirtelen beköszöntött a jó idő, és már a tavaszi szünetnek is vége. Elköszöntünk a húsvéti díszektől, a téli cipőktől, overáloktól. Ez az időszak sok lehetőséget tartogat a családoknak, amik könnyebbé tehetik a mindennapokat. A mostani írásomban arról mesélek nektek, hogyan telnek a napjaink, és milyen apróságok segítenek nekünk a harmonikus mindennapok megteremtésében.

Tavasz van, sőt inkább korai nyár. Itt a gyönyörű idő, és én sokat vagyok egyedül a két picivel. A nagyfiamért legtöbbször ebéd után megyek az oviba, és onnantól hármasban töltjük a délutánt, amíg az apukájuk haza nem érkezik. Az az idősáv sok kihívást tartogat magában, mert a két gyermeknek különböző szükségletei vannak. A picim még nem jár, de már kapaszkodva ácsorog. Továbbra is mindent szeretne megkóstolni, mindenhova felmászni, illetve épp azt a korszakát éri, amikor mindent, amit a kezében tart, eldobál, legyen az ennivaló, fa építőkocka, vagy a testvére féltve őrzött szájharmonikája, amit a Jézuska hozott neki.

A nagyom imád focizni, és jó erőseket rúgni, mindenféle bonyolult (könnyen összedönthető) dolgot megépíteni, mint például egy olyan állatkertet, ahol a zsiráf éppen egy nagyon magas toronyról eszik. Ezek mellett a kedvenc időtöltése, ha nyugalomban összebújva könyvet olvasunk, minél hosszabbat, annál jobb. Nem nehéz kitalálni, hogy a két gyerek érdeklődési köre között egyelőre nincs nagy átfedés. Ha leülünk építeni, jön a pici, és a saját ízlésére formálja az építményt. Ha olvasunk, ránk mászik, és szeretné ő lapozni a könyvet, és nagyon izgalmasnak találja a papírtépés hangját. Ha kimegyünk focizni az udvarra, mindenki nagyon lelkes, de a nagyon erős rúgásokkal vigyázni kell, hiszen a pici még a labdával egy szinten mozog. 

Folyamatosan újabb és újabb szabályokat kell hoznunk mindkét gyerek tartós öröme és biztonsága érdekében. Nekem erre az újfajta működésmódra nehéz volt átállni. Sok jól bevált módszerrel rendelkeztem például a hosszú és nagy sírások átvészelésére, amikor egyedül voltam a naggyal. Én nagyon hiszek a sírás-meghallgatás erejében, abban, hogy a gyerekek számára a sírás segítség, egy nagyon jó módszer arra, hogy kiadják magukból a felgyülemlett feszültséget. Különösebb erőfeszítés nélkül tudtam ülni a nagyom mellett akár fél órát, halkan, nyugodtan biztosítani őt a jelenlétemről, és várni, hogy kisírja magát. Nem kellett azzal az érzéssel küzdenem, hogy a sírás hangereje felébreszt egy másikat, és akkor bizony még egy síró gyermeket kell vigasztaljak, vagy azzal a bűntudattal, hogy egyszerre nem tudok két helyen lenni, bármennyire is szeretnék. De sokat szoktam ismételgetni magamban azt a mondatot, hogy ahogy a gyerekek fejlődnek, fejlődöm én is.

Próbáltam összeszedni pár tippet és tapasztalatot, ami nekem jelenleg is sokat segít. 

Az első és egyik legfontosabb, hogy az anyaság bármennyire is csodás és különleges, egyben kemény feladat tud lenni. Az, hogy valaki ki meri mondani, hogy fáradt, vagy jól esik neki valamennyi időt a gyerekei nélkül tölteni, sőt néha hiányzik neki a gyermekmentes, szabadabb, gondtalanabb élet, teljesen rendben van. Ezek az érzések mind helyénvalóak, és beleférnek az elég jó anyaságba/szülőségbe. A szeretetünk nem kevésbé erős a gyerekeink iránt, ha néha telítődünk a szülői felelősség terhével. Én szeretek a gyerekeimmel együtt aludni és egy jó ideig még fogok is, de néha kikészül a hátam egy-egy félig bemerevedett pózban töltött éjszaka után, és alig bírok reggel felkelni. Olyankor hiányzik, hogy csak egy felnőttel osztozzam az ágyon, aki nem tolja az arcomba a tappancsát.  

A tippem ezen belül a lehetőség szerinti segítségkérés. Ha van bárki, aki tud segíteni tehermentesíteni egy anyát, átvállalni tőle bármit, már nagy segítség tud lenni. Személyes tapasztalatom, hogy egy baba-mama csoport, ahol találkozhatnak az anyák, és ki-ki elmondhatja őszintén az aktuális helyzetét és kihívásait, óriási támaszt tud jelenteni. Megélni azt, hogy ez másnak is ugyanilyen nehéz. Nekem néha már az nagy megkönnyebbülést jelent, ha csak valaki meghallgat. Ha egyszerűen csak beszélhetek arról, milyen minden napot a gyerekek igényei köré szervezni, altatásokat menedzselni, állandóan kisebb-nagyobb döntéseket hozni. A Kapcsolódó Nevelés módszertanában szerepel is ez a módszer páros meghallgatás néven, bővebben erről  Patty Wipfler és Tosha Schora Hallgasd meg! című könyvében is olvashattok.

A másik nagy segítségem a kint töltött idő, még akkor is, ha hordoz magában veszélyeket. A gyerekeknek rengeteg érzékszervi tapasztalásra van szükségük, amihez a természet és kinti lét számos lehetőséget hordoz. Ne féljetek letenni a földre a még nem járó babákat sem, hadd másszanak, fogdossanak meg mindent! Igen, tudom, mindent is a szájukba vesznek, és ez folyamatos figyelmet kíván, mégis ezzel tesztek nekik a legeslegjobbat. A nagyobbakkal már lehet pitypangot gyűjteni, taníthatja a picit fújni, kavicsokat gyűjteni, abból építeni, homokozni, sarazni.

Nálunk nagyon beválik az a szemlélet, hogy sokat bíztatjuk a nagyot arra, hogy tanítson meg sok-sok dolgot a picinek. Sőt, számos beszélgetésben ki is hangosítjuk, hogy ezt és ezt biztosan azért tudja ilyen ügyesen a pici, mert látta a nagytól. Nagyon egyszerű példa erre, hogyamikor ügyesen kezdett a pici kanalazni, mindig megdicsértem őt, és hozzátettem, hogy biztosan látta az ő ügyes bátyjától, hogyan is kell ezt ilyen szépen csinálni. A nagy ilyenkor dagad a büszkeségtől, és még aktívabban kanalazza, ami éppen előtte van.

Ezt a technikát akkor is alkalmaztam, amikor a pici még csak pár hónaposan a padlón feküdt. Beszéltem hozzá, tartva vele a szemkontaktust, amire a babáknak szüksége van, és arról meséltem neki, épp mit csinál a nagy, legyen az épp bármi is. Ezzel egyszerre tudtam figyelmet adni a nagynak és a picinek is, s ezt érzem egy ilyen ebédlőasztali helyzetnél is.  De hasonlóan jól működött az is, hogy amikor én énekeltem a picinek, a nagy választott magának hangszert, és zenélt hozzá, illetve ha volt épp kedve, akkor énekelt is. Amikor úgy láttam, hogy a nagy épp egy olyan napját éli, amikor szívesebben lenne újra egyedüli gyermek, és valamilyen logisztikai okból épp nem tudtunk kimenni, sokszor használtam a zenélést és a táncolást feszültséglevezetésre. Táncolásnál a kezünkbe fogtunk valamilyen anyagdarabot (sálat, házilag festett gézt, játszóselymet), és azokat ráztuk a zenére. A pici elámult a mozgó színes anyagok láttán, mindig meg is simiztük őt vele, a nagy pedig amennyire tudta, kiugrálta magából a feszültségét. Mostanra már a pici is rázza velünk az anyagdarabokat, és nagyokat nevetünk.

Ettől függetlenül nem mindig nevetéssel és kreatív megoldásokkal végződnek a nehezebb helyzetek nálunk sem. Voltak és vannak nagy sírások, bánatok és indulatok. De ezekről majd egy másik írásomban mesélek, addig is menjetek a gyerekeitekkel a természetbe, amennyit csak lehet!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük