Vége a nyárnak. Gyanítom, nem csak nekem vannak vegyes érzéseim ezzel a ténnyel kapcsolatban. Egyszerre érzem azt, hogy megkönnyebbültem, hiszen levesznek rólam egy terhet, így már csak egy gyerek egésznapos öröméért és napi hatszori etetéséért vagyok felelős, ám egyszerre gyászoltam is az együtt töltött különleges időt, vagy legalábbis annak egy részét.

Szeptember elejével elkezdődtek a hétköznapok és az ovi is. Az ovival együtt újra több szabály, rendszer és feszültség került az életünkbe. A könnyed, laza nyári reggelek helyét átveszi valami egészen más.

Mostani írásomban arra szeretnék rámutatni, hogyan is működnek a gyerekek, hogyan tudjuk jobban megérteni a felnőtt szemmel sokszor kiborító helyzeteket, hiszen amit értünk, könnyebben is kezeljük.

Autózunk hazafelé az oviból az ovi második napján. Épp van segítségem, így a pici nélkül tudok menni a nagyért. „De jó – gondolom –, biztosan milyen jót fogunk hazafelé beszélgetni kettesben”. Az óvónéni elmondja, hogy a gyermekem nem tudott ma alvásidőben aludni. Én belül befeszülök, a csudába is, hullafáradt lesz, olyankor minden apró dolog is nehezebb… Kifelé mosolygok, persze ez előfordul, még csak most szokunk vissza mindnyájan az ovis léthez, majd holnap jobban megy. Hazafelé próbálok vidáman beszélgetni, ő eszegeti az almáját. Kint elered az eső. Elmondja, hogy ki szeretne menni biciklizni, én nyugodtan válaszolom, hogy természetesen menjünk, szerencsére van esőruházat. A következő pillanatban egy nagyon mérges, kiabáló hang közli velem, hogy ő esőruha nélkül, pólóban fog kimenni biciklizni. Eltelik pár perc, újra megpróbálom, elmondom a rövid, de nagyon fontos mondandómat az esőruha betegségmegelőzésben betöltött szerepéről, és belül azon gondolkodom, vajon jó-e még a tavasszal vásárolt gumicsizmája, vagy vennem kellett volna újat, és ez miért most jut eszembe, amikor már esik az eső. Egyből bűntudatom lesz, hogy trehány anya vagyok, aki nem tudja, van-e a gyerekének megfelelő cipője, és tutira az összes többi anyuka teljesen felkészülten várta hétfőn az esőt a vasárnapi kánikula után. A hátsó ülésről egy nagyon dühös, hangos hang újra elismétli, hogy ő csak pólóban fog biciklizni menni. Én kifújok három mély levegőt, és konstatálom, hogy hosszú közös délutánnak nézünk elébe. Belül picit szomorú vagyok, rossz érzés, amikor így beszél velem, lehet, hogy mindent rosszul csinálok. A szomorúság mellett érzek még: csalódottságot, dühöt, bűntudatot, kétséget, és örömöt, hogy újra láthatom őt. A hazaút további része csendben telik. Amennyire tudok, gondolkozom, vajon miről szól ez, ami most történik. Sosem fogom megtudni pontosan, mik történtek vele aznap, csak ötletelni tudok. Biztosan érzi, hogy én is feszült lettem. Abban biztos vagyok, hogy ázott, vizes ruhában nem szeretne biciklizni, mert annyitól is kiborul, ha a ruhája ujja vizes lesz. De akkor mégis, miért beszél velem így, és ellenkezik egyből, miközben jókedvűen várhatnánk együtt a közös délutánt? Esőkabátban, de esőnadrág nélkül mentünk aztán biciklizni, és a közösen töltött idő után a kedves hang is visszatért.

Az egyik kedvenc gyermekpszichológusi hitvallásom, hogy a gyerekek nyelve más, mint a miénk, és csak akkor tudunk hozzájuk igazán kapcsolódni, ha ezt elfogadjuk. Ha nem akarjuk őket a felnőttek szintjén meggyőzni valamiről, ha nem várjuk el tőlük, hogy megértsenek olyan dolgokat, amikhez semmi köze az ő világuknak, például, hogy valamire azért vigyázunk, mert a szülei sokat dolgoztak, hogy azt megvehessék, és az ennyibe és annyiba került.
A gyerekek nyelve a játék, a játékosság. Jó, ha képesek vagyunk megtanulni a viselkedésük mögé látni, és elfogadni a tényt, hogy a gyerekekben rengeteg feszültség halmozódik fel, még ha kívülről nagyon könnyűnek tűnik is az életük. Mutatok erre még egy nagyon egyszerű példát.

Este vacsorázik a család, mindenki békében ül. Anya szed a tésztából, és megszórja sajttal. A gyermek egyik pillanatról a másikra egy őrjöngő oroszlánná változik, kiabál, sír, esetleg kiborítja az ennivalót, és mindenfélét mond síró szemekkel arról, hogy nem ennyi sajtot kér, vagy nem ilyen színű tányért, vagy esetleg magának akart szedni.

Ez a gyerek egész nap intézményben volt, ahol az itthoni nyugalommal szemben (nálunk például sosincs semmilyen háttérzaj) tizen-huszon-harmincvalahány gyerek hangját hallgatta. Nagy belső erővel betartott (vagy próbált betartani) szabályokat, a közösségben érte jó és rossz. Nálunk most mindennapos téma, hogy ki kit engedett be a közös játékba az oviban, és ki kit nem. Attól, hogy már régóta jár, és szuper pedagógusai vannak, egyikük sem az anyukája, és az ovi nem az otthona. Az otthon pont az a hely (kellene, hogy legyen), ahol aztán ezt a sok, egész nap felhalmozott feszültséget ki lehet adni. A sírás erre nagyon jó eszköz, ezt fontos lenne meglátni, és egyre tudatosabban használni. A vacsoraasztalnál a sírás nem a spagettiról vagy a tányér színéről szól! Ilyenkor, ha a tettrekész szülő gyorsan elő is rukkol mindenféle alternatívával, még az is elképzelhető, hogy a gyermek megnyugszik. A feszültség ettől azonban ott marad, és aztán valószínűleg a fürdővíz lesz túl vizes, vagy a testvér lesz épp mindig rossz helyen.

Fárasztó és nehéz dolog mindig a viselkedés mögé látni, nekem sem megy mindig. A hazaautózós helyzet után azon gondolkoztam, hogy ha én ennyi mindent érzek, vajon benne mennyi érzés van és volt a nap folyamán, amit magában kellett tartania.

A gyermeki indulat létezik, sőt egy nagyon is fontos dolog. A kisfiúk sírása nem katonadolog, és nem csak a lányok sírnak. A fiúk is sírnak, és sírjanak is, engedjük őket megszabadulni a bennük lévő feszültségtől! Nyilván nem csak sírással lehet a gyermeki lelken könnyíteni, (bár az én tapasztalaton az, hogy egy kiadós, meghallgatott(!) sírás után mindig könnyebb élet), de lehet játékosan birkózni, a szabad levegőn szabadon futni, mozogni és még mozogni.

A gyerekek ösztönösen kedvesnek és jónak születnek, és belül azok is maradnak. Ha keressük a viselkedésük háttérét, és arra reagálunk, nem pedig magára a viselkedésre büntetéssel, tiltással vagy megvonással, akkor idővel többször tapasztalhatjuk majd a kedvességet. Ahhoz, hogy a gyerekeink generációja jobban tudja kezelni a feszültségeit, nekünk, a szüleiknek, kell tudunk megbirkózni a ránk váró rengeteg élmény- és érzéshalmazzal. De arról, hogy ebben miként is tudunk fejlődni, egy következő írásomban olvashattok majd.