Aktuális, Könyvkuckó
Hozzászólás

KönyvKuckó: Miért jók a rossz gyerekek?

Találtam egy könyvet, ami nagyon elgondolkodtatott. Egy ültő helyemben elolvastam, és azóta sem tudom, mit tartsak felőle.  Miriam Borgermans Annabell – az átokfajzat című könyvét mutatja be Szirtes-Szabó Kata.

Ez a holland mesekönyv egy igazán rossz gyerekről, egy kislányról szól, akit Annabellnek hívnak. Na de vannak-e egyáltalán rossz gyerekek? Mi, gyerekekkel foglalkozó szakemberek mély hittel állítjuk, hogy bizony nincsenek. Annak mindig oka van, ha egy gyerek rosszul viselkedik, így nem is mondjuk rá, hogy rossz, hiszen azzal őt magát bélyegezzük meg, csupán a viselkedése, egyes tettei azok. Hát ez a különös könyv rögtön azzal kezdődik, hogy siet kijelenteni, Annabell a világ legeslegrosszabb gyereke. Elolvastam ezt a mondatot, és ott helyben, az első oldalnál elborzadtam. No de nem hátrálhattam meg! Olvastam én már könyveket rossz gyerekekről, nem is egyet, s volt köztük olyan, amit nagyon szerettem, így hát tovább olvastam. Akkor meg kiderült, hogy Annabellnek szó szerint mindent, de mindent megengednek a szülei (bizony, még egy elefántot is vesznek neki), mert annyira félnek a hisztitől és a kislány hírhedten rémes üvöltésétől. És akkor a szakember énem már csóválta is rosszallóan a fejét. Hát, hogy lehet így gyereket nevelni – sóhajtoztam – s pláne leírni egy gyerekkönyvben! De valahogy mégis tovább olvastam… Pedig Annabell… nos, nem éppen egy kedves gyerek. Mert igaz, ami igaz, csúnyán beszél (van ebben a könyvben hülye is, kaki is, pisi is), agresszív, hisztis, számító, szemtelen, sőt időnként kifejezetten érzéketlen és gonosz a többi gyerekkel. Mégis imádják őt (Diederiket, a világ legjobb és legárulkodósabb gyerekét kivéve, aki persze folyton pórul jár), mert Annabell vakmerő, kíváncsi, kreatív és nagyon, de nagyon szórakoztató. Mellette nem lehet unatkozni, mert ő maga sem szeret unatkozni.

És ahogy olvastam ezt a nagyon furcsa könyvet lassan motoszkálni kezdett bennem a gondolat, hogy az elmúlt évek alatt már igen sok Annabell-lel találkoztam, s hogy ez a könyv milyen hihetetlen hitelességgel mesél ezekről a gyerekekről: a velük töltött idő nehézségeiről ugyanolyan kendőzetlen őszinteséggel, mint a pozitívumokról. Mirim Borgermans ereje abban rejlik ebben a könyvben, hogy egyáltalán nem ítélkezik. Ahogyan Annabell szülei sem, akik bár vérlázító módon nem szabnak kereteket kislányuknak, végtelen természetességgel szeretik őt. Amikor a tanító néni kettest ad neki, és Annabell napocskát rajzol a jegy köré, bármit is mond a pedagógus a becitált szülőknek, ők csak a szépséges napocskát látják, s nem értik, a tanító néni miért nem értékeli a kislány kreativitását. Anyukája, ha kell, egész nap mesét olvas neki, és kakaót főz, megírja helyette a házi feladatot és visszavarrja a tíz perccel korábban lebontott arany gyöngyöket az új fürdőruhájára. Apukája pedig ilyeneket mond: „Az embernek nem adatik meg minden, eredeti gyerek és sértetlen ereszcsatorna.” Egyszerre felháborító majomszeretet ez és léleksimogató fészekmeleg.

Úgyhogy hosszas megfontolás után Luca lányom kezébe adtam a könyvet, és árgus szemekkel figyeltem, mit szól hozzá. Igaz, 12 éves, az ajánlások szerint a mű 5 éves kortól javasolt. Ő pedig végig kacagta az egészet. Hihetetlenül jól szórakozott, s amikor megkérdeztem tőle, mi tetszett neki ennyire, csak vállat vont, és azt válaszolta: az, hogy nagyon-nagyon vicces volt.
Mert hát kellenek a rossz gyerekekről szóló könyvek. Már a XIX. században is rajongtak a róluk szóló morbid mesékért, mint Wilhelm Busch Max és Móric történetei. Astrid Lidgren megírta a Juharfalvi Emil sorozatot, amit szívem szerint minden 5 év körüli gyereknek felolvasnék. René Goscinny A kis Nicolas-t adta a francia gyerekeknek, David Walliams megalkotta A világ legrosszabb gyerekeit, és Annie M. G. Schmidt Szutyoksári című remekművét se felejtsük le a listáról. Vajon miért szeretjük ezeket a könyveket annyira, ha csupa égedelem kölyökről szólnak és pocsék példát nyújtanak ártatlan kis sarjainknak? Egyrészt azért, amit Luca is mondott: mert viccesek, másrészt azért, mert feloldoznak. Megmutatják a gyerekeknek, hogy perfekcionista, elvárásoktól hemzsegő, nyomasztó világunkban az emberek – ezekben a történetekben épp a gyerekek – hibáznak. Hogy lehet tévedni, irigykedni, dühösnek lenni, kiabálni, rosszalkodni, s bár következmények vannak, a világ mégis tovább forog. Ez a tudás nagyon kell a gyerekeknek ahhoz, hogy ne nyomja agyon őket a bűntudat és a szorongás. Kell, hogy nevessünk egy nagyot a gyarlóságokon, ne mindig csak a szigor legyen a válasz, de megjelenjen kis életükben a nevetés, a humor és a mindent elfogadó és befogadó szeretet. Hogy érezzék, nem ők egyedül tökéletlenek a hibákat olyan ügyesen leplező, takargató felnőttek között.

Ezek után rátok bízom, meg meritek-e mutatni gyermekeiteknek ezt a rengeteg színes és mozgalmas illusztrációval ellátott furcsa, izgalmas és megosztó könyvet. Ha igen, azt javaslom, beszélgessetek is velük róla, miután elolvastátok, és mondjátok el nekik: rossz gyerekek pedig nincsenek. Ó, igen és a vége, az szerintem egyszerűen csodálatos. Mert hát végül minden gyerek épp azt teszi, amit Annabell. Hogy mit? Olvassátok el, és megtudjátok!

Szirtes-Szabó Kata

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.