Úgy érzem, a tanév során sokszor alig jut idő bármire. Annyi mindent szeretnék a gyerekeimmel, a gyerekeimnek készíteni, és ennek a töredéke valósul csak meg, ha egyáltalán megvalósul.

Idén már a nyárra sem mertem úgy készülni, hogy minden héten valamilyen jó kis szenzoros játékot készítek elő, hanem igyekeztem minimális terveket szőni, mint például, hogy a lehető legtöbbször én készítsem el a napi ennivalónkat. Persze agyban tudom, hogy nincs is jobb annál, mint hogy minél több időt töltsenek spontán szabadjátékkal, mégis érzek motivációt, hogy több mindennel is készüljek, ami majd lefoglalja őket.

A házi – minél több idényzöldséget tartalmazó – koszton kívül végül még egy terv maradt a listámon. Meseterapeuta anyaként mindig is fokozott figyelmet fordítottam a mesélésre az életünkben, és alig vártam, hogy közeledjünk a népmesei korszakhoz. Már többször megpróbáltam, kisebb-nagyobb sikerrel, de idén nyáron (a mindjárt ötévesemmel) úgy érzem, tényleg beléptünk a nagybetűs népmesék világába.

Meseterápiás tanulmányaim során azt tanultam, hogy kisebb korban a dalok, mondókák, rövidebb versesmesék, majd az „én-mesék” következnek, amikor a gyerekek azt élik meg, hogy ugyanazok a dolgok történnek velük, mint a mese hősével. Jó példa erre Berg Judit csodálatos Maszat és Sári sorozata. Énmesét nagyon könnyű magunktól is írni, hiszen csak elmeséljük a gyermekünknek, mi történt vele aznap. Ez segíti az aznapi élményfeldolgozást, és ad egy szép lezárást a napnak.

Ám emellett tényleg rengeteg mesekönyv van a piacon, amiből válogatni lehet. Vannak népmesei gyűjtemények kisebbeknek is, pl. Bajzáth Mária: Itt vagyok, ragyogok! című kötete csodás bevezetés ebbe a különleges világba. Számomra mégis valamikor mostanában jött el az a kezdet, hogy már komolyabb lélegzetvételű népmeséket is el tudunk olvasni. Ehhez a legtöbbet Boldizsár Ildikó Esti mesék sorozatát használjuk jelenleg: Esti mesék fiúknak, Esti mesék lányoknak, Esti állatmesék, Esti tündérmesék, Esti mesék a boldogságról. Ezekben már vannak királyok, királyfik, sárkányok, gonosz boszorkányok, elvarázsolt lények, varázstárgyak.

Sok középsős, nagycsoportos korú gyermeken látom, hogy nem ismerik igazán a népmesék világát. A szülők oldaláról két dolgot szoktam hallani. Az egyik, hogy a gyermeket nem köti le a népmese, nehezen érthető a nyelvezete, a másik pedig, hogy nem akarnak neki ilyen félelmetes dolgokat olvasni, mert tartanak tőle, hogy ebben az amúgy is félelmekkel teli időszakban egy félelmetes gonosz boszorkány, vagy egy 12 fejű dühös sárkány csak ront a helyzeten. Én mindig minden szülőt arra biztatok, hogy merjenek ebben bátrak és kitartóak lenni, mert ez a befektetés hosszútávon meghozza a gyümölcsét. Ezek a félelmetes részek a mesében ugyanis nagyon fontosak a nagyóvodás és kisiskolás gyerekek életében. Fontos, hogy ne hagyjuk ki vagy írjuk át ezeket a sokszor akár kegyetlennek tűnő részleteket. Ezek adnak mintát arra, hogy a rossz, a gonosz legyőzhető. A gyerekek életében lehet rossz a saját dühük, mindenféle csalódásuk, bármilyen nehéz élettapasztalatuk, de ilyen gonosz lehet a sötétség, vagy bármely más félelem is. Ám a gonosz, a rossz egy elpusztítható dolog, és soha nem ő győz – ahogyan mi, emberek is képesek vagyunk megtanulni szabályozni a saját indulatainkat, bár a folyamat során sok próbát kell kiállni.

A másik nagyon fontos tény, hogy amikor egy gyermeknek mesét olvasunk, vagy fejből mesét mondunk, akkor ő a saját lelkének a szintjén tudja elképzelni ezeket a dolgokat. Könnyen lehet, hogy a gyermek csak egy alig félelmetes sárkányt képzel el, és nem olyat, mint amilyet mi, felnőttek. Ezzel is tudja szabályozni, hogy mi az, ami számára komfortos, és mi az, ami nem. Többek között ezért is tartom nagyon fontosnak, hogy minél kevesebb képernyőt nézzenek a kicsik, hiszen onnantól már sokkal nehezebb mondjuk egy kevésbé félelmetes banyát elképzelni. Ilyenkor ugyanis a gyorsan mozgó monitoron már látott valamilyen banyát, amit egy felnőtt készített el, akinek a képi világa a gyermeki fantáziától igencsak távol állhat. A cél, hogy a mindannyiunkban természetesen jelen lévő agresszív ösztönt megtanuljuk kezelni, nem pedig megszüntetni.

A népmesék világát közelebb lehet vinni a mai gyerekekhez, ha elkirándulunk régi várromokhoz, nézegetünk a lovagi korról szóló könyveket, karddal, pajzzsal, paripákkal játszunk, és legyőzzük a gonoszokat. Ha fejből mesélünk nekik, érdemes a mesébe belecsempészni minél több elemet, kastélyt, királyokat, királynőket és legyőzendő ellenségeket. Egy apró tipp, amit, mint gyakorlott gyermekpszichodramatista alkalmazok itthon is, az úgynevezett mintha-szabály. Ez azt jelenti, hogy amikor harcolunk, úgy csinálunk „mintha”, például a kard nem érhet a másik ember testéhez, de hangosan kiabálni lehet. A szerepjáték amúgy is az ovisok csodás nyelve, bátran merjünk ebbe népmesei elemeket belevinni a közös játék során! A gyermeki fantáziában nincsenek merev szabályok, megfér egymás mellett egy tűzoltókutya a közismert rajzfilmből, és a királyfi a táltos paripán.

Népmesékben és levágott fejű sárkányokban gazdag augusztust kívánok mindenkinek!