Amikor ismeretlen emberek számára kiderül, hogy gyermekpszichológus vagyok és gyakorló anya, akkor gyakran legyintenek, és azt mondják „ah, akkor neked könnyű”, vagy „a te gyereked biztos nem vágja hasra magát, amikor nem kapja meg, amit szeretne”.

Ha valaki eddig nem olvasta volna a korábbi a cikkeimet, annak gyorsan elárulom: dehogy könnyű nekem! Épp az ellenkezőjén gondolkoztam, amikor elkezdtem összeszedni a gondolataimat ehhez a cikkhez, hogy mi is nekem az egyik legnehezebb az anyaságban. Ma épp nem a krónikus nemalvás (pedig utálom), vagy az állandó készenlét, ami rettenetesen kimerít. Ma épp az a feladat, ami anyaként rám hárul, hogy megtanuljam még jobban kezelni és szabályozni a saját érzelmeimet (elsősorban a dühömet), és a gyerekeimnek utat mutassak, ami ezen a téren segítségükre lehet az életben. Úgy gondolom, az érzelmek szabályozásának elsajátítása nélkülözhetetlen a mentális egészség megőrzése érdekében.

Minden gyermekfejlődési szakasznak megvan a maga szépsége és nehézsége, és jó néha arra gondolni: ez is elmúlik. A kisebbik fiam erősen a dackorszak sűrűjében van, már szinte el is felejtettem, hányféle módon lehet rosszul tálalni egy adag ételt, vagy olyan nagy bűnöket elkövetni, mint az ő beleegyezése vagy „segítsége” nélkül becsukni egy ajtót. Hát most újra és újra átélem naponta többször, de tényleg segít az a korábban megszerzett tapasztalat, hogy ennek bizony egyszer vége lesz, ahogyan a nemalvásnak (ez még nálunk bőven tart) és a pelusozásnak is. De emellett most tanul beszélni, és imádom hallgatni, ahogyan mondókázni és énekelni próbál, vagy ahogyan az „enyém” szó helyett még azt mondja, hogy „tiem”. Annak ellenére, hogy napi ezer (vagy több) konfliktusuk van a testvérével, olykor előfordul, hogy együtt zsiványkodnak és fognak össze ellenem. Éljen!

Ahogy jönnek-mennek ezek a fejlődési szakaszok, egy téma mindig ott marad nekem, amivel úgy érzem, állandóan foglalkozni kell. Ez az úgy nevezett érzelmi reguláció, érzelemszabályozás, és annak megtanítása.

A gyermekpszichológia az elmúlt években sokkal nagyobb hangsúlyt fektet erre a témára, mint korábban. Egészen pontosan arra, hogy ne arra tanítsuk a gyerekeinket, hogy ne legyenek dühösek, hanem arra, hogyan legyenek dühösek. A harag és a düh nagyon fontos érzelmek, az emberi kapcsolatok részei, amióta emberi kapcsolatok léteznek. Ha a harag nem tud kifejeződni adekvát módon, ki fog jönni valamilyen más módon, akár sokszor valamilyen pszichés tünettel együtt. A szociális média megjelenés óta sajnos sokkal egyszerűbb arc és következmények nélkül kifejezni a negatív érzelmeket, aminek számos káros hatása van gyermekre és felnőttre egyaránt. Emiatt is nagy szükség van a mai szülői generáció számára egyre fontosabb szülői tudatosságra.

Ez a feladat nehéz és kihívásteli, hiszen a legtöbb felnőttnek nincsenek erre mintái. Nem tudjuk, hogyan is lehet dühösnek lenni úgy, hogy mi is megkönnyebbüljünk, de közben a másikat se bántsuk. Próbáltam összeszedni egy listát, hogy mivel próbálom segíteni a fiaimat (és saját magamat) abban, hogy felismerjék és megfelelő módon tudják majd kifejezni a dühüket.

Már egészen kisbaba koruk óta olvasunk nekik, az egyik kedvencük Axel Sheffler Pipp és Polli sorozata, amiben bájos, rövid történetek vannak a barátságról, és annak minden érzelmi oldaláról. Minden könyvben előfordul, hogy az egyik fél hibázik, és például dühös lesz. Ezeknél a részeknél gyakran megálltam, hozzátettem, hogy a szereplő épp mit érez, miért olyan a testhelyzete, amilyen, volt, hogy ezt a testhelyzetet felállva ki is próbáltuk, és például kiadtam egy mérges, morgó hangot. Amikor a konfliktus feloldódott, ahhoz is hozzáfűztem megtörtént eseteket a saját életünkből. Amikor ők kerültek konfliktusba, a megnyugvás után, egy kis idő elteltével gyakran felidézem, hogy ez most valami hasonló helyzet volt, mint ami a mesehősökkel történt.

Vannak itthon a LapKalandtól – aki egy gyermekpszichológus kolléganőm – vásárolt Indulat alapkártyáink és poszterünk. Ezeken nagyon sok ötlet van arra, hogy miket lehet a testünkkel csinálni, amikor „kitör a vulkán”. Elképzelni, hogy a kezünkkel kifacsarunk egy citromot, vagy elfújunk egy képzeletbeli tortán sok-sok gyertyát. A kártyákat akkor szoktuk nézegetni, amikor nyugalmi helyzet van. Egy plakát állandóan kis van téve nálunk ilyen képekkel. Ha éppen kezd dühös lenni, vagy már nagyon az, akkor egyáltalán nem képes ezeket befogadni, és ez teljesen érthető. A gyerekek agya még nincs teljesen kifejlődve, nem képesek ilyenkor tanulni. De hiszem, hogy idővel tudni fogja alkalmazni azokat a gyakorlatokat, amelyeket együtt tanulunk. Amikor dühös vagyok, olykor már a gyermekem próbál segíteni nekem azzal, hogy például javasolja, hogy szorítsam össze a kezem, mintha citromot facsarnék.

Szoktunk a hátunkra feküdni a földön, a hasunkra teszünk egy-egy plüssállatot, és próbálunk nagyokat lélegezni, figyelve, hogyan mozognak fel-le az állatok, ezzel is figyelve a testünket, tanulva a lassú, mély légzést.

Nagyobbacska gyerekeknek már lehet készíteni egy nyugisarkot, ahova elvonulhat, amikor nyugalomra vágyik. Itt lehet egy kosár, benne könyvekkel, amit nézegethet, papírral, amit tépkedhet, labdákkal, golyókkal, amit a kezével szoríthat, lufival, ami felfújhat.

Több könyv is létezik, amik érzelmekkel foglalkoznak. Az egyik a méltán híres Gaston-sorozat Dühös vagyok! kötete, illetve a Shonna Innes-Agócs Írisz nevével jegyzett Ölelj meg! – sorozat, ebből a Harag olyan, mint a páncél című kötet. Ezek sokat segíthetnek abban, hogy a szülő is közelebb jusson a gyermek megéléséhez.

A mozgás és a sport, mint feszültséglevezető eszköz, már régóta benne van a köztudatban. Ez gyereknél jelentheti azt, hogy amikor jön a düh, akkor a szülő jó hosszan megkergeti a gyermekét, és egy nagyot fogócskáznak – így a dühből még nagy nevetést is lehet varázsolni. A szabad levegő szinte minden nehézségben jolly jokernek számít, egy nagy séta vagy biciklizés, egy adag sár, vagy sütés-főzés homokkal a szabadban sok-sok feszültségtől tud megszabadítani felnőttet és gyermeket egyaránt.

Amikor a gyermek dühös és ütni akar, vagy már üt is, mindig ér azt mondani:

• Látom, hogy dühös vagy! Nem engedhetem, hogy megüss (sem engem, sem a testvéred, stb).
• Mindig elmondhatod, hogy dühös vagy!
• Kiabálhatsz, mint egy oroszlán!
• Megütheted ezt a párnát! (Ebből jöhet egy nevetésbe átcsapó párnacsata is)
• Rúghatod ezt a nagy labdát!
• Ugrálhatsz!

Vannak olyan gyerekek, aki ezekben a helyzetben utálják, ha beszélnek hozzájuk. Ez is teljesen rendben van, nálunk is sokszor előfordul. Olyankor csak annyit mondok: „Itt vagyok, add ki a dühödet, segítek neked” – Aztán csendben maradok, és tényleg próbálok vigyázni mindenkire, ami nagyon nehéz tud lenni.

Ami biztosan nem segíti a gyermeket abban, hogy megtanulja szabályozni az érzéseit, az az, ha leültetjük mesét nézni, amikor feszült vagy dühös. Úgy tűnhet, hogy a képernyő lenyugtatja, de ez egy tévhit. A képernyő eltereli a fókuszt, de az érzelem attól még belül marad.

Ehhez a témához szorosan kapcsolódik a szülő dühhöz kapcsolódó viszonya, a hiedelmei arról, hogy mit kell kezdeni a haraggal, és a saját indulatkezelési technikái is. Illetve az is, hogy mennyire tudunk reális elvárásokat támasztani a gyermekünk felé. 4 éves korban még mindig egy nagyon pici, éretlen idegrendszerű gyermekről beszélünk, aki már sok mindenben önálló, de az indulatai még végtelenül el tudják árasztani, és nem tudja őket kontrollálni. Segíteni és támogatni kell őt ebben.

Mindezek mellett is állandó társunk a mindennapjainkban a düh, és nem kell és lehet mindig nyugodtnak maradni és segíteni a gyermekeket az érzelmei átélésében. A lényeg mindig a törekvés a szülő részéről, de mindannyian emberek vagyunk, akik életük végéig tudnak fejlődni.