Vajon hol az egyensúly az életünkben, ami állandóan, napról napra változik? Amióta a gyerekeim megszülettek, az első pillanattól fogva keresem az egyensúlyt nagyjából mindenben.
Ez a kérdés karácsony előtt mindig még jobban foglalkoztat, mert ilyenkor valahogy minden több. Több a fény, több a sötét, több a cukor és édesség, több a program, több a feszültség (a hiszti szót továbbra sem szeretem), több az ajándék, több a meg-nem-értés és félreértés, több a zene és gyertyaláng, több a gyerekvírus, a sírás és a nevetés. Minden évben keresem, hogy vajon mi a jó mennyiség a hangolódásból, mikortól vegyem elő a karácsonyi meséskönyveket, hogy mire eljön az ünnep, ne legyen unalmas, mivel segítsek magamon? És vajon hogyan is kell azt érezni Advent idején, hogy lelassulunk, befelé figyelünk, nem pedig túlélünk és csak fáradunk?
A hétköznapi pszichológiába belopóztak olyan szavak, mint a tudatosság, és a kapcsolódás. Külön irányzata lett a kapcsolódáson alapuló nevelésnek – ez a Kapcsolódó nevelés, ami szerintem csodálatos. Sok-sok posztban látom a szociális médiában ezt a szót a gyereknevelés nehéz helyzeteivel kapcsolatban. „Kapcsolódj a gyermekedhez így-úgy!” – szól a javaslat. De mint minden ilyen, ez is csak könnyűnek hangzik.
Én – ezeket a divatos szavakat használva – nagyon tudatosan próbálok kapcsolódni a gyerekeimhez, többek között oviidő után. Ám elég sűrűn tapasztalatom, hogy ők valami egészen mást érthetnek kapcsolódás alatt, mint én, mert valahogy mégsem sikerül mindig összehangolódnunk. Valami olyasmi lehet, ami a folyamatos üvöltéshez hasonlít – ők összevesznek, én pedig gondolkozom, hogy hol a hiba… Miközben én mindent félredobva épp „kapcsolódom”, bár tengernyi dolgom lenne, az eredmény egy földrengéshez hasonlít, én pedig közben dühös és csalódott leszek.
Amikor úgy érzem, hogy tényleg jól sikerül, azt nagyon próbálom megjegyezni. Egy ilyen példát szeretnék most megosztani veletek. Azon a délelőttön tényleg úgy éreztem, hogy sikerült ott lennem lélekben, a jelenben maradva, a kisebbik gyermekemmel. Én valahogy így definiáltam a kapcsolódást.
Ő az ebédlőasztalnál evett, én tettem-vettem a konyhában. Nálunk az a szabály, hogy az asztalnál étkezések alatt nincs játék, így meg is lepődtem, amikor a kicsi fiam, miután befejezte az evést, elővett a zsebéből egy golyót. Szólt, hogy az evést befejezte, odahozta a kis tányérját és visszaült az asztalhoz, majd megszólalt: „Anya gyeje, játssz velem!”. Halkan sóhajtottam egyet, mert a konyha nem rakodik el magától, de odaültem, vele szembe az asztalhoz. Magamban annyit gondoltam, hogy 5 percig maradok, aztán elküldöm játszani, én pedig befejezem a nagyon fontos dolgom.
Ott és akkor mintegy 25 percig nem volt más, csak ő és én, egyre több golyó és 2 kavics, amit valahonnan összegyűjtött. A játék, amit kitalált pofonegyszerű volt, a kavicsokkal gurítottuk egymásnak a golyókat az asztalon, majd az ujjunkkal pöcköltük. Ő hozta oda az egyre több golyót – rengeteg, mindenféle anyagú golyónk van itthon, fa, üveg, horgolt, nemezelt -, amik hol leestek, hol az asztalon maradtak. Nem volt más, csak a golyók, a két kavics és mi, hosszú-hosszú perceken át. Ott és akkor szívből meg tudtam élni, hogy mi most itt a jelenben mennyire együtt vagyunk. A teendőimet a konyhapulthon hagytam, és meg tudtam élni a teljes figyelmet, amivel felé fordultam.
Ehhez nyilván az is kellett, hogy a tesója épp nem volt itthon, és így sokkal könnyebb volt csak rá figyelni. De a százezer teendő közepette nem kellett semmi extra, nem kellett a rengeteg játékukból semmi egyéb, csak az idő és a figyelem. Amennyire csak tudom, próbálok erre és az ehhez hasonló élményekre gondolni, amikor keresem, hogy hova tűnik a vágyott adventi nyugalom és béke. Tudom, hogy valahol itt van a közelben, csak észre kell venni.
Ezúton kívánok nektek egyszerű és könnyed kapcsolódásokban, sok szabadtéri játékban gazdag ünnepeket! Köszönöm, hogy 2025-ben is ilyen sokan olvastátok ezeket az írásokat, remélem, hogy tudtatok elvinni belőlük valami fontosat.
Szeretettel,
Anikó