A Belvárosi Közösségi Térben is elérhető Dinamikus Szenzoros Integrációs Terápia (DSZIT) egyre nagyobb népszerűségnek örvend a terápiás támogatást igénylő családok körében, különösen az óvodás korosztályban.
A módszert alapvetően a mozgásterápiák közé szokás sorolni, ugyanakkor szemléletileg, módszertanilag és a lehetséges terápiás célokat tekintve is lényeges különbségek vannak az irányított mozgásfejlesztő foglalkozások (pl. TSMT, Alapozó Terápia) és a DSZIT között.
A továbbiakban tisztázunk néhány alapfogalmat, valamint bemutatjuk a DSZIT foglalkozások jellemző felépítését, folyamatát; ezek mentén pedig rámutatunk a terápiás palettán a csak erre a módszerre jellemző sajátosságokra.
A szenzoros integráció az az idegrendszeri folyamat, amely alatt az érzékek, vagyis a látás, tapintás, hallás, szaglás, mozgás hasznos elrendezését, összekapcsolását, egységes működésbe foglalását értjük. Másként fogalmazva: ez az emberi test információfeldolgozási folyamata, vagyis azon képességünk, mellyel feldolgozzuk, összerendezzük és szintetizáljuk a külvilágból a különféle érzékelési csatornáinkon át bejövő ingereket, hogy ezekre megfelelő adaptív válaszokat (mozgásos, verbális, kognitív) adjunk. Ebből egyértelműen következik az, hogy a szenzoros integráció fejlesztése a mozgásfejlesztésnél jóval komplexebb, hiszen a gyereknek felkínált ingeranyag – a mozgás mellett – minden egyéb érzékelési csatornára is kiterjed.
Mire utal, hogy dinamikus? Ezek a foglalkozások alapesetben nondirektív szemléletben zajlanak, ami azt jelenti, hogy nincsenek olyan előre meghatározott tevékenységek, feladatsorok stb., mint egyéb módszerek esetében. Ehelyett a terápia egy sokszínű mozgásos és szenzoros élményeket kínáló térben történik, ahol a felkínált lehetőségekből a gyerekek egyéni választása, preferenciái mentén zajlik a játék, teret engedve akár belső pszichés folyamatok, vagyis az egyén dinamikájának felszínre kerülésére. Ezen a ponton fontos kiemelni azt is, hogy a terápia célja és fókusza kell, hogy meghatározza, milyen alapvégzettségű DSZIT szakembert keresünk fel: a pszichológus vezette DSZIT tulajdonképpen egy mozgásos térbe helyezett pszichoterápiának tekinthető, gyógypedagógusok esetén a komplex képességfejlesztésre kerül nagyobb fókusz, míg a tapasztalatok alapján a konduktor, gyógytornász alapvégzettségű szakemberek keretezettebb, mozgásfejlesztés fókuszú terápiákat tartanak.
Az elméleti ismertetés után térjünk vissza arra, hogyan épül fel egy foglalkozás a gyakorlatban, akár egyéni, páros vagy kiscsoportos formában! Minden alkalmat kezdőkörrel, kezdő beszélgetéssel indítunk, melynek elsődleges célja, hogy a gyerekek aktuális élményeinek megosztása nyomán terapeutaként rálátást nyerjünk, milyen állapotban, hangulatban érkezett ma hozzánk kis kliensünk, miből indulunk ki aznap és mire tudunk esetleg rácsatlakozni.
A kezdő beszélgetést legtöbbször valamilyen néhány perces bemelegítő nagymozgásos játék, bemozgató tevékenység követi, amely még irányítottan zajlik. Ezt követi a terápia „esszenciája”, a nondirektív rész, melynek során a felkínált eszközökkel a gyerekek választásai nyomán formálódik a játékfolyamat. A felkínált játékok, eszközök, tevékenységek egyénileg alakulnak a terápiás célok figyelembevételével, de általánosságban elmondható, hogy egy DSZIT órán az egyensúlyi ingerlésre (változatos funkciójú hinták, csúszda, billenőlapok, trambulin stb.) és a taktilitásra, bőrérzékelésre ható eszközök (pl. masszírozó játékok, lépőkorongok, matatófal, matatódoboz, labdatenger) a leghangsúlyosabbak. A terapeuta elsődleges feladata az, hogy ezt a játéktevékenységet facilitálja, úgy tágítsa a gyerekek komfortzónáját és építse be a terápia fókuszát, hogy azt ne teljesítendő feladatként, hanem játékként éljék meg. Az óra ezen része minden gyerek és csoport esetén más és más: vannak, akik mozgásos gyakorlójátékok keretein belül maradnak, és ezáltal ügyesítik készségeiket, de a legtöbbeknél ez a nondirektív helyzet szerepjátékká, fantáziajátékká alakul, melyben a mozgást és ingerfeldolgozást fejlesztő tevékenységek beépítése mellett akár az aktuális lelki tartalmak is meg tudnak mutatkozni.
A játékidő végeztével minden esetben közösen pakoljuk el az eszközöket, melynek fontos szerepe van a foglalkozás lezárása szempontjából, hiszen segíti a gyerekeket a tevékenységváltásban. Az elpakolás után legtöbbször valamilyen lecsendesítő, „egy helyben ülős” szenzoros játékot játszunk, de itt akár rajzos élményfeldolgozásnak is lehet helye. A záró beszélgetés a terápia utolsó szakasza és egyben a visszajelzés ideje: a résztvevők elmondhatják, hogy érezték magukat, mi tetszett és mi nem, mivel szeretnék folytatni a játékot következő alkalommal.
A fent leírtak rámutatnak tehát arra, hogy a szenzomotoros fejlesztésen túl számos más terápiás cél is megvalósulhat a DSZIT foglalkozások keretein belül: szorongásoldás, önbizalom és önértékelés erősítése, páros vagy csoportos helyzetben szociális készségfejlesztés, az „együtt játszás” élményének megismerése, kortársakkal való kapcsolódás „gyakorlása” védett környezetben stb.
A DSZIT tehát nem csak azoknak a gyerekeknek lehet nagy segítség, akiknek mozgásos elmaradása és szenzoros feldolgozási bizonytalansága van, hanem számos egyéb nehézség esetén is megfontolandó lehet a módszer alkalmazása, természetesen az annak megfelelő végzettségű terapeuta irányításával.