Aktuális, Szakmai cikkek
Hozzászólás

Pici és icipici, avagy amikor a nagy újra pici szeretne lenni

Amikor ma altattam a gyerekeimet, azon gondolkoztam, hogy milyen sok olyan kifejezés van manapság a gyerekneveléssel kapcsolatban, ami a populáris pszichológiának köszönhetően már benne van a köztudatban, néha helyesen, néha nem. Az egyik ilyen biztosan a regresszió, amiről már bizonyára sokan hallottak, de talán lehet még újat mondani a témában. A testvérkapcsolatok mentén így most a regresszió témájáról szeretnék nektek írni, illetve arról, hogyan is jelent ez meg nálunk.

Az idegen szavak szótárában a regresszió szó visszaesést, visszafejlődést, csökkenést, pszichológiai vonatkozásban pedig visszaesést jelent egy korábbi szintre a beteg állapotában. Gyerekek esetében visszaesést, visszalépést jelenthet egy korábbi fejlődési szakaszba. Nem csak akkor szokott előfordulni, amikor kistestvér születik, de akkor nagyon gyakori, és látványos formái is lehetnek.
Ahogy a féltékenység, úgy a regresszió is egy teljesen természetes folyamat, ez is a gyermekek megküzdési módja az új helyzettel. Vannak erre tipikus, könnyen felismerhető példák, mint amikor a nagyobb újra szopizni szeretne, hirtelen elfelejt felöltözni tudni, vagy szeretné, hogy újra ringassák. Lehetnek azonban olyan viselkedésbeli megnyilvánulások, ahol nem biztos, hogy a szülő erre az okra következtet. A számomra hiteles válaszkész gyermekgondozási és nevelési szemlélet szerint a gyermek viselkedése mögé kell nézni és azt próbálni megérteni, majd arra reagálni. Én hiszem, hogy a gyerekek eredendően jók, hogy nincs olyan, hogy rossz gyerek, hanem a viselkedés mögött megbújó érzések és belső feszültségek vannak. Sokan meglepődnek a feszültség szó hallatán, pedig ezt nagyon fontos tudatosítani. A gyermekek lelkében ugyanúgy rengeteg feszültség keletkezik a mindennapokban, és ennek a feszültségnek valahogy meg kell jelennie, aminek nagyon sok (néha logikátlannak tűnő) módja van.

Az elmúlt 15 hónapban sok-sok izgalmas formában jelent meg nálunk a nagyfiamban az a vágy, hogy ő is újra icipici szeretne lenni. Az egyik ilyen kedvenc példám az esti fürdetésnél történt, hosszú heteken keresztül. A gyerekeket egy időben fürdettem, a nagy a nagykádban, mellette pedig a pici a kiskádban. A picit az apukájuk előbb elvitte és összekészítette az esti alváshoz, addig nekem volt egy kis külön időm a naggyal. Ez a kis privát idő mindenkinek jól jött, én tudtam kapcsolódni a naggyal, apa a picivel, aztán altatáshoz cseréltünk. A nagy ilyenkor azt kérte, hadd ülhessen át ő a kiskádba. Alig fért el benne, de a fürdését hosszú heteken át a babakádban fejezte be. Volt, hogy csak ácsorgott, volt, hogy bele is ült. Egy ilyen pillanatban egyszer azt kérte tőlem, hogy innentől őt szólítsam a pici becenevén, a picit pedig az övén. Aznap este még örült neki, de amikor másnap reggel nem a megszokott módon szólítottam, megkért, hogy mégiscsak maradjunk a régiben, úgy, ahogy 3 éve szólítom őt. A kiskádba átülés időszaka ennél sokkal tovább tartott, de mára az is elmúlt (most már egy kádban fürdenek).

Ennél keményebb dió volt a nagy étkezésében bekövetkezett változás. Mindig is jó evő, újdonságokra nyitott kisfiú volt, akivel könnyű volt például étterembe járni, mert imádott kóstolni, és ott együtt lenni velünk. Ebben nagyon látványos visszaesés volt a testvére születése után nem sokkal. Hirtelen nem akart már ott ülni, sok korábban szeretett ételt visszautasított, csökkent a megevett ételek mennyisége. Az asztalnál előfordult akkoriban minden, ami előtte nem, vagy ritkán. Őrültködés, játék a kajával, fújolás, válogatás, asztal alá bújás. Amikor a pici még háromszor aludt napközben, az utolsó alvását úgy töltötte, hogy rajtam aludt, legtöbbször szopizva. Ez időben sokszor egybeesett a családi vacsorával. Ilyenkor ott maradtam a térben, de picit arrébb ültem. Az apukája ott ült vele, de ez a helyzet érezhetően nagyon-nagyon nehéz volt neki. A család egyben volt, de mégsem, én jelen voltam, de mégsem. Igyekeztünk nagyon lazák és elfogadóak lenni ebben az időszakban. Ebben lett aztán javulás, majd újabb visszaesés, amikortól a picit is hozzátápláljuk és velünk ül az asztalnál. Mi a BLW (falatkás hozzátáplálás) módszerei szerint tápláltuk hozzá a gyerekeinket, s ennek gyakran része az, hogy a baba dobálja a kaját, és ha tudja, akár a tányért, villát kanalat is. Én rajongok ezért a módszerért, de ezt a szakaszt örömmel kihagynám belőle. Ez az időszak jelenleg épp a csúcsán van nálunk, és bár tudom, hogy ez természetes, nehéz képviselni a nagy felé, hogy ez most akkor mégis miért fér bele, az pedig, hogy ő ugyanúgy dobáljon bolognai spagettit szerte az étkezőben, miért nem. Egyiküket sem etettük soha kanállal, vagy pürésített ételekkel, hanem magukat ettek. Nagyot mosolyogtam magamban, amikor voltak olyan étkezések, hogy a nagyfiam kérte, hogy etessem őt – örömmel megtettem, és pár nap alatt elmúlt.

Mindenkinek egyéni a teherbírása, én a mai napig viszonylag sokat cipelem a kezemben a tizenhat és fél kilós ovist. Az ő szobája nálunk az emeleten van. Mostanában kezd talán lazulni az az igénye, hogy amikor ébred a délutáni alvásból (ebéd után hazahozom az oviból), ne a kezemben hozzam le. Mivel láttam, hogy ez nagyon fontos neki, a nap folyamán sokszor spontán is felajánlottam a számára, hogy ha szeretné, felveszem a kezembe, és úgy játszottunk, táncoltunk, vagy csak úgy voltunk. Igyekeztem kerülni az olyan mondatokat, hogy „te már nagyfiú vagy, tudsz a lábadon jönni”. Tudom, hogy tud, ő is tudja, hogy tud. De ezek a jelenetek sosem erről a tudásról szóltak.

Ezek az időszakok mind jönnek-mennek, de egy dolog közös bennük: a nagy kapcsolódási igénye, és jelzései felénk. A regresszió egy eszköz, egy kifejezésmód a gyerekeknél, amit ha megértünk, segíthet a mindennapokban. Egy érthető igény, ami, mint minden időszak a gyereknevelésben, idővel elmúlik.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük