Örömmel vettem a felkérést, hogy havonta újra írjak nektek kis családunk mindennapjairól. Eltelt egy év, amióta négyen vagyunk. Újra ünnepeltünk egy első születésnapot, a napok lassan, de a hetek, hónapok gyorsabban repülnek, mint valaha.

A visszatérő írásomban arról mesélek nektek, hogyan készültünk a kistestvér fogadására, hátha vannak olyan ötletek és praktikák, amelyek más családokban is beválhatnak.

A rengeteg neveléssel kapcsolatos irodalom közül az egyik kedvencem Adele Faber és Elaine Mazlish Testvérek féltékenység nélkül című könyve. A tartalmát imádom, gyakran lapozgatom, amikor fogom a fejem, hogy most épp mi lehet a jó döntés, ami egy kezdeti testvérkapcsolat igencsak bonyolult útvesztőiben kisegíthet. Csak a címét nem értem. Emiatt voltak idők, amikor nem is akartam elolvasni, de szerencsére más kollégám ennél nyitottabb volt, és nagyon jókat mesélt róla, úgyhogy végül megvettem én is. Azóta is hálás vagyok érte. Olvassátok ti is, az egyik legjobb a témában!

A testvérkapcsolat bonyolult, a testvérkapcsolat hosszú, tulajdonképp a leghosszabb emberi kapcsolat, amit nem mi választunk, hanem készen kapjuk. A kisebbnek nehéz, mert ő a kisebb, a nagyobbnak nehéz, mert ő a nagyobb. Legyen szó játékról, ételről, figyelemről, szeretetről, időről, osztozni és osztozkodni megtanulni nem egy indulatoktól és negatív érzésektől mentes folyamat. Ha én adnék címet ennek a könyvnek, inkább valami olyat adnék, mint „Kézikönyv több gyermeket nevelő szülőknek megőrülés ellen” vagy „Miért nincs testvérkapcsolat féltékenység nélkül?”.

Én biztos voltam benne, hogy a kistesó születésével rengeteg új érzés fog a családunkba érkezni. A féltékenység volt az egyik ilyen alap, a másik a düh és a harag, és persze szép rózsaszínek is, mint még több szeretetet és öröm. Mélyen magamba nézve inkább a negatívabbakra készültem.

A gyerekeim között 2 és fél év van. A nagyfiam első gyermek, első unokaként érkezett a családunkba, ennek minden előnyét élvezve. Sokat gondolkoztam rajta, hogyan tudok neki segíteni abban, hogy a lehetőségek és a korosztályi képességek mentén felkészülten várjuk a kistesót. Nem volt célom, hogy elkerüljem a féltékenységet, vagy azt, hogy dühös legyen a testvérére. Arra készültem, hogy ezeket a helyzeteket hogyan tudjuk majd szeretettel és a szeretetteli határszabással megoldani, de mégis elfogadni az ilyen mértékű változással járó érzéseket.

Akkor kezdtem el többet mesélni neki arról, milyen is egy kisbaba, amikor már egyre nagyobb volt a pocakom, és minden egyre nehézkesebb lett. Nem tudtam azonosulni azzal, hogy azt mondjam neki, születik egy játszótársa, mert ezt nem éreztem igaznak. Még élénken éltek bennem az első hónapok emlékei, a felborult napokról, a végeláthatatlan szoptatásokról, hasfájásról, vigasztalhatatlan babasírásról. Amikor a kisbabáról beszélgettünk, a baba leendő szükségleteit hangsúlyoztam ki. Meséltem arról, hogy a babák nagyon sokat szopiznak, sírnak, alszanak, és hogy nagyon picikék, ezért vigyáznunk kell rájuk.

A nagyfiam és az apukája együtt szerelték össze a babakocsi mózeskosarát, ha volt kedve, tologathatta az udvaron. Kapott ajándékba egy kisfiú babát, amit ha akart, belerakhatott a babakocsiba is, etethette, pelenkázhatta, és ha dühös volt rá, a játékbabát (szemben a testvérével) meg is üthette. Ennek a projektnek mérsékelt sikere volt, amikor már velünk volt a pici, sokkal szívesebben vett részt az igazi pelenkázásban – az újdonság erejéig. Ettől függetlenül én nagyon fontos és jó dolognak tartom, ha minden kisgyereknek van egy babája, amivel szerepjátékozhat.

 A babaszoba közös berendezése nálunk elmaradt, mivel mi együtt alszunk a gyerekeinkkel, de együtt megnézegettük az icipici babaruhákat, a rugalmas hordozókendőt, és a rágókákat.

A gyerekeim minden szülinapjára készítünk egy fotókönyvet az adott év történéseiből. A kicsi érkezése körüli hónapokban nagyon sokat nézegettük a nagyobbik első könyvét, amiben a születése pillanatától vannak róla fényképek, így segítve számára annak a megértését, hogy ő is volt ilyen picike.

Mivel a nagyfiam soha nem volt tőlem távol pár óránál többet, nagyon izgultunk, hogy fogja viselni a több napos távollétem, amikor a kórházban leszünk. Lefényképeztem neki a kórházat és a kórházi szobát, hogy lássa, hova megy anya.

A pici egy vasárnap reggel született meg, a testvére pedig az apukájával vasárnap délután jött be hozzánk. Kimentem eléjük a folyosóra, miközben a baba békésen aludt a szobában. Azt szerettem volna, ha először csak engem lát meg, és nem úgy, hogy a kezemben van a kisbaba. Így könnyedén meg tudtam őt ölelni, és együtt mentünk be a szobába, ahol találkozhatott a testvérével. A modern technika és a videohívás már sok könnyítést adhat, de a személyes találkozás mégis más élmény, ezért javaslom mindenkinek, hogy ha a kórházban épp nincs látogatási tilalom, menjenek be meglátogatni anyát és a testvért. Még akkor is, ha a nagyobb gyermek szomorú lehet az újabb elválásnál. Ilyenkor a szülő dolga ott lenni mellette, meghallgatni, engedni neki, hogy megtapasztaljon újabb és újabb érzéseket.

A nagyfiam már nagyon várt haza bennünket. Az étkezőasztalunkon napokat jelző manók mutatják az idő változását, ezek segítségével könnyebb volt neki számontartani, hogy anya mikor ment be a kórházba, és mennyi idő telik el addig, amig hazaérkezik a kistestvérrel.  Amikor hazajöttünk a kórházból, az ő kedvencét főztük, hogy megünnepeljük a nagytestvérré válását és családunk bővülését.

Vitatott téma, hogy a kistestvér hozzon-e ajándékot a nagytestvérnek. Nálunk végül hozott, és ennek tartós sikere lett. Nagy kedvenc itthon Manófalvi Manó és Mazsola története. A változásokra készülve bekerültek a családi diafilmrepertoárba Mazsola és Tádé meséi is, amikben sok-sok testvérkonfliktus is megbújik. Ezen felbuzdulva a kistestvér Mazsola és Tádé figurát hozott ajándékba.

Az első két hétben nagyon kevés látogatót fogadtunk, szerettünk volna minél többet négyesben lenni.

Az első közös napokon sok időt töltöttünk együtt. Amig a picit szoptattam, tudtam olvasni a nagynak, ami nagyon sokat segített nekünk az összehangolódásban. Délelőttönként az apukájával nagy kalandokra indultak, kirándultak, BKV-ztak, mindenféle közös dolgot csináltak.

Családunk bővülése óta eltelt egy év, és bennem ennyi idő távlatából is sok szép emléket hív elő ez az időszak, minden nagy kihívásával együtt. A következő írásomban szeretnénk nektek még több tapasztalatot írni a korai időszakról, és készülök egy mesekönyvgyűjteménnyel is, amely tele van jó kis tesóhelyzetekkel.

Köszönönöm, hogy olvastok!