Ahogy arról már hírt adtunk, új taggal bővültünk. Csipkebogyó, a süni januártól kávézónk csapatát erősíti, ahol minden nap egészséges finomságokat kínál nektek, és minden hónapra tartogat egy izgalmas mesét is, amit megtaláltok a kávézónkban kinyomtatva, de itt is elolvashattok. Szívesen vesszük, ha a gyerekek rajzolnak a mesékhez egy-egy képet, ezeknek Csipkebogyó mindig örül és egy finom gyümölccsel jutalmazza a kávézóban. A mesét a címre kattintva olvashatjátok, fogadjátok szeretettel!

Szirtes-Szabó Kata:

Csipkebogyó és az első hó – januári mese

A Meseerdőbe elérkezett a tél. Olyan hideg volt, hogy a pocsolyák jéggé fagytak és az állatok fázósan kucorodtak össze vackaikon, legszívesebben ki se tették volna a lábukat, ha nem kellett volna élelem után járni. A kopár, szürke fák közt esténként hamar beköszöntött a sötétség, és reggelente még a nap is épphogy csak kidugta a fejét a felhők mögül. Borongós, fagyos január volt.

Az erdő közepén állt egy furcsa kis házikó. Kidőlt-bedőlt falán aprócska ablak, meg egy piros ajtó, felette csálé tető görbe kéménye eregetett füstöt. Volt a kis kunyhónak egy második kéménye is, de abból soha nem göndörödött füstfelhő, csakis azért építették, hogy elférjen rajta egy takarosan rakott varjúfészek. Ebben a házikóban lakott Nikodémusz az öreg róka, a kéményén pedig Gavallér, a fényeskabátos varjú.

Volt a háznak egy harmadik lakója is, egy egészen aprócska süngyerek, Csipkebogyó, akit ősszel talált az erdő szélén a két barát. Hogy hogyan került oda, azt maga sem tudta, addig-addig kószált dombokon, mezőkön át téli szállást keresve, míg úgy eltévedt, hogy azt sem tudta már, merre van az előre. Akkor leült egy fatuskóra, és várta, hogy valaki rátaláljon. Gavallér meglátta a bánatos tüskelabdát, megszánta és Nikodémusz házához vitte. Finom falatokkal kínálta a két öreglegény a kis sünit, meleg ágyat vetettek neki a kemencepadkán, majd jóéjszakát kívántak télire. Mert azt tudnotok kell, hogy a sünök telente mélyen alszanak, kis labdává gömbölyödnek, nem moccannak, csak a horkolásuk hallatszik. Ha kimentek az erdőbe, és nagyon füleltek, talán ti is meghallhatjátok!

Teltek-múltak a hetek, de Gavallér és Nikodémusz legnagyobb meglepetésére Csipkebogyó nem aludt folyton folyvást. Minden héten egyszer, vasárnap esténként, amikor Nikodémusz feltette a tűzre főni varázserejű hársfateáját (amiből ha valaki minden héten egyszer megivott egy csuporral, soha nem lett beteg), édes, virágos illat töltötte be a házikót. Ilyenkor sorba álltak bögréikkel a küszöbön mind az erdő állatai – már akik nem aludtak -, és Gavallér minden csészébe öntött a varázsfőzetből, az öreg róka pedig akácmézet csurgatott bele. A mézet nyár végén magától a méhkirálynőtől kapták ajándékba, hogy legyen mivel ízesíteni az erdei állatok teáját. Amikor már annyian voltak a ház körül és a konyhában is, hogy lépni sem lehetett a nyulaktól, rókáktól, farkasoktól és őzektől, Csipkebogyó kigöngyölte tüskés kis testét, beleszimatolt hegyes orrával az illatos levegőbe, felpattant, és minden erdőlakóhoz egyenként odaszaladt.

• Megérkezett már? – kérdezte izgatottan. De az állatok csak bánatosan csóválták a fejüket.
• Nem, sajnos még mindig nem esett le a hó – válaszolta mindegyik, de Csipkebogyó nem csüggedt el, ivott egy csésze hársfateát, elropogtatott egy mézeskalácsot Rigó asszony kekszesdobozából, aztán visszafeküdt aludni. Így várta hétről-hétre a havat Csipkebogyó, aki elhatározta, hogy ő lesz az első sün, aki megtanul hógolyózni, szánkózni és hósünt építeni.

Január utolsó hetében egy különösen hideg vasárnapon Nikodémusz és Gavallér nagy gonddal takarította ki a házikót. Amikor már minden ragyogott, színes tálakra halmozták a sok-sok süteményt, amit egész héten sütöttek, begyújtottak a kis kemencébe, hogy jó meleg legyen, és fenyőágakkal meg tobozokkal díszítették fel az asztalt. Amikor Csipkebogyó felébredt, izgatottan szimatolt, mozgékony orrocskája csak úgy itta a sok finom illatot.

• Ma különleges nap van! – mondta neki Gavallér. – Ma van Nikodémusz születésnapja, ilyenkor eljön látogatóba a nővére az erdőn túlról és elhozza magával a gyermekeit is, Nikodémusz négy kis unokaöccsét és négy unokahúgát. Nagy ünnepséget csapunk, meglátod!

Csipkebogyó izgatottan várta a gyerekeket, de hiába szaladta körbe tizenkétszer a konyhát, ugrált az ágyon háromszor húszat, a vendégek csak nem érkeztek meg. Eljött az este, és Nikodémusz bánatosan csomagolta el a kredenc mélyére a süteményeket.

Amikor a két öreg elaludt, Csipkebogyó halkan felkelt, felhúzta kis csizmáját, sálat kanyarintott a nyakába, és kilopózott a házikóból. Bár sötét volt odakint, ez őt egyáltalán nem zavarta, hiszen a sünök éjszaka szoktak ébren lenni és nappal alszanak. Éles kis szemeivel mindent jól látott, és szerencsére arra is emlékezett, merre van a rét az erdő szélén, hiszen ősszel épp onnan érkezett. Hideg volt nagyon, csak úgy süvített a szél a fák között, de ahogy kiért az erdő szélére, meglátta, hogy a tiszta égbolton ezernyi csillag ragyog. A telihold bevilágította a rétet, kedvesen mosolygott le rá, a csillagok pedig mind vidáman integettek. Követte a befagyott patakot, s ahogy ment, mendegélt, valami vakító fehéret látott tornyosulni maga előtt a rét szélén. Csodálkozva torpant meg a hatalmas fehér kupac előtt, kinyújtotta a mancsát, megérintette, és érezte, hogy a csillogó, fehér valami bizony nagyon hideg. Megszimatolta, tiszta illata volt, mint a csillagoknak. Megnyalta egy darabját, és vízzé olvadt a szájában. Ekkor már egészen biztos volt benne, hogy egy óriási hókupac előtt álldogál.

Elöntötte a boldogság Csipkebogyót, lendületet vett, és beleugrott egyenesen a hóba. Hempergett, gurult, belefúrta magát egészen, egy cseppet se bánta, hogy a tüskéi közé vastag rétegben tapadt a hó, míg végül olyan lett, mint egy nagyobbacska hógolyó. A nagy ugrándozásban kifáradva elterült, boldogan nézte a csillagokat és a szájából az ég felé bodorodó párafelhőt. Amikor kicsit kipihente magát, körülnézett és azon gondolkodott, merre lehet Nikodémusz nővérének a háza. Ahogy meresztgette a szemét, a telihold fényében egy vékony füstcsíkra lett figyelmes. Csekély súlyának hála megtartotta őt a vastag havat borító vékony jégréteg, így csúszkálva, tipegve eljutott a füst forrásáig, s meglátta, hogy a rókák házát egészen az ereszcsatornáig beborította a hó, az ablakok felső pereme alig kandikált ki. Azonnal megértette, hogy a mindent befedő hó miatt a rókacsalád nem tudott kijönni a házból, ezért nem jöttek el Nikodémusz születésnapjára.

Gondolt egyet, nekilátott, hogy beássa magát ott, ahol az ajtót sejtette. Addig kaparta a havat kis mancsaival, míg egy kürtőt sikerült ásnia a fal mellett az ajtóig, s szerencsére az ajtó mellé támasztva egy ásót talált. Nehéz munka a hólapátolás, különösen, ha egy egészen kicsi süni próbál megbirkózni vele. Csipkebogyó nagyon elfáradt, az ásó pedig feltörte a mancsát, s alig néhány lépésnyire jutott csak ajtótól, amikor azt érezte, hogy már megemelni sem tudja az ásót. Minden porcikája átfagyott, átnedvesedett, és nagyon szégyellte magát, amiért ilyen gyönge. Szomorúan kecmergett vissza a hókupac tetejére, és hazaballagott a sötét erdőben. Otthon belopózott a meleg, sütemény- és fenyőillatú kis konyhába, bebújt a kemencepadkán álló kosarába, fejére húzta a meleg paplant, és azon nyomban elaludt. Álmában hóangyalokat készített a csillogó porhóban, s azok szárnyra kaptak és eltűntek a magas égen.

Csipkebogyó heteken át aludt mélyen, s másnap arra sem ébredt fel, amikor megérkezett vendégségbe Nikodémusz nővére, Elvira, mind a nyolc csemetéjével. A róka asszonyság elmesélte, micsoda csoda esett velük előző éjjel, amikor a hó egészen az ereszcsatornáig betemette a házukat, s ők azt hitték, tavaszig elő sem jöhetnek már. Mire reggel felébredtek, valaki – talán egy angyal, mert lábnyomokat sehol sem láttak – kiásta az ajtajukat annyira, hogy ki tudták nyitni, és így utat törhettek maguknak a hótorlaszon túlra, eljöhettek felköszönteni Nikodémuszt a születésnapján.

Így történt, hogy Csipkebogyó életében először játszhatott a hóban, bár ezt csak a telihold, a csillagok és az angyalok láthatták.