A nyári szünet utolsó heteiben járunk, egészen hihetetlen. Azt hiszem, nagyon igaz az a mondás, hogy az órák és napok nagyon lassan, míg a hetek, hónapok és évek nagyon gyorsan tudnak telni. A pici fiam már másfél éves, a nagy pedig mindjárt 4. Néha, amikor rájuk nézek, még mindig őszintén el tudok csodálkozni, hogy igen, ők tényleg az én gyerekeim.

Ez a nyár nekünk már olyan igazi kisgyerekes nyárnak számít. Tavaly még annyira pici volt a pici, hogy én is sokkal jobban éreztem magam otthon, mint bárhol máshol, ezért keveset mozogtunk ide-oda. Ez idén nyáron már ennek az ellenkezője, egész nyáron jövünk-megyünk, amennyit csak tudunk (persze korlátozottan).

A picim mindent szeretne csinálni, amit a nagy, már tudnak néha együtt játszani és veszekedni is. S ha már van bántás és veszekedés, felmerül a téma, hogy hogyan is állunk a bocsánatkérés témakörével. Erről szeretném megosztani veletek a gondolataimat.

Mielőtt tovább olvasnátok, kérlek gondoljátok végig:

• Szoktatok a gyerekeitektől bocsánatot kérni?
• Mikor kértetek utoljára bocsánatot?
• Kitől kértetek utoljára bocsánatot?
• Hogyan kértetek bocsánatot?
• Nektek hogyan esne jól a bocsánatkérés?

Én hiszek abban, és a gyakorlatban is ezt látom, hogy a gyerekek cselekedetekből tanulnak. Lehet nekik rendkívül hosszan ecsetelni bármit, nincs hatása, ha nem társul hozzá példa. Ezzel szemben, amit nem magyarázunk körbe, csak csináljuk, azt sokszor észrevétlenül elsajátítják.
A megbánás egy érzés, és a belső megbánás érzéséhez kapcsolódó viselkedés a bocsánatkérés. Az egyik a másik nélkül nem megy, vagyis nem kellene mennie. Talán mindenkinek van olyan tapasztalata, hogy valami rosszat csinált, majd a szülei finoman (vagy kevésbé finoman) utasították, hogy menjen és kérjen bocsánatot. Arra nem tudunk utasítani valakit, hogy érezzen megbánást, ahogyan arra sem, hogy szeretnie KELL a testvérét. Az érzéseink jönnek-mennek, nem tudjuk parancsszóra befolyásolni őket.
Egyszer ült mellettem egy édesanya a trolin, két kicsivel, láthatóan nagyon kimerülve. A nagy megrángatta a babakocsit a benne ülő picivel együtt. Az anya megfáradtan dorgálta a nagyot: Pistike, szeretni kell a testvéredet, kérjél bocsánatot! – A nagy persze nem akart bocsánatot kérni, láthatóan épp nagyon utálta a kicsit – miért is kellene elmotyorognia ezt a szót, amit amúgy nem is nagyon ért, és különben is, mi történik azután, hogy kimondtuk ezt a varázsszót? Az anyukájának biztos jobb kedve lesz, de attól ő még ugyanennyire haragszik. Aztán leszálltam, nem tudom, mi történt, de sokat gondolkoztam ezen a jeleneten, és azon, hogy vajon mit érzett a nagyobbik kisfiú.

Talán sejthető, hogy én nem nagyon hiszek abban, hogy egy gyerek abból tanul meg bocsánatot kérni, ha közöljük vele, hogy ezt kell csinálja, és ez úgymond része a protokollnak. Épp a mögöttes érzés, a megbánás hiányzik ebből, ami az egésznek a mozgatórugója kellene, hogy legyen. Enélkül ez csak egy üres cselekedet, amit persze a külvilág jutalmaz, hiszen ha más is hallja egy 4-5 éves gyerek hangos bocsánatkérését, miután megütött valakit a játszótéren, biztosan kap egy-két elismerő mondatot ő maga, vagy a szülő. A szülő pedig örül, hiszen “milyen jó, a gyerek tud bocsánatot kérni!”.

Az én dilemmám ezzel kapcsolatban a következő: oké, megtanulják, mit kell mondani, főként, ha ott van egy fontos felnőtt, de mi lesz azokban a helyzetekben, amikor csak kortársakkal van körülvéve? Vajon később, felnőttként, tudnak majd szívből bocsánatot kérni, és elismerni, ha hibáztak?

Régen a tisztelet volt az egyik legfontosabb dolog a gyereknevelésben. Egy gyereknek tisztelnie kellett mindent és mindenkit. Ez mára már változott, sok mindenről összetettebben gondolkozunk. Arról mégis kevés szó esik. hogy maguk a felnőttek sem jeleskednek a bocsánatkérés művészetében. A valódi megbánásnak egy dolgot kellene közvetítenie: Bocsánatot kérek, mert megbántottam az érzéseidet. Pont. Nincs következő tagmondat, ami “de”-vel kezdődik, és hozzáteszi, hogy igen bánjuk, de amúgy a másik meg hülye, önző, stb. volt. Ugyanez az irány figyelhető meg a gyerekeknél is. Egyre többen érzik fontosnak (és valóban így is van), hogy bocsánatot kérjenek a gyerekeiktől.

Ám a bocsánatkérés általában azzal folytatódik, hogy “Bocsánat, hogy kiabáltam, de kiszórtad a tiszta a ruhákat a földre és már ezerszer elmondtam, hogy ne csináld, stb.”

Én nagyon tudatosan elkezdtem máshogy bocsánatot kérni, és úgy érzem, fejlődöm is ebben, pedig belülről legtöbbször a fenti példák jönnének belőlem, ahogy talán a legtöbbünkből. De szeretném megtanítani a gyerekeimnek, milyen az igazi bocsánatkérés, hogy később ebből tanulják meg és kezdjék el alkalmazni, amikor már elég idősek lesznek hozzá.

Mint minden emberi lény, pszichológus ide vagy oda, én is kiabáltam már, voltam nagyon türelmetlen, hoztam rossz döntést, és reagáltam idegesebben a gyerekeimre, miközben a villanyszerelőre voltam igazán dühös, de vele nem kiabálhattam.

Hogyan tudjuk segíteni a gyerekeinket abban, hogy belső motivációból kérjenek bocsánatot? A jó mintával, azaz, ha mi magunk is minél többször bocsánatot kérünk tőlünk, mégpedig úgy, hogy a saját szerepünket és érzéseinket fogalmazzuk meg feléjük.

Írok pár példát, mire is gondolok:

• Bocsánat, hogy kiabáltam veled. Nem tudtam most jól kezelni, hogy dühös / ideges / frusztrált lettem, nem szabadott volna kiabálnom. Legközelebb igyekszem máshogy elmondani neked, amit szeretnék. Nem a te hibád.
• Bocsánat, hogy türelmetlen voltam, igyekszem máshogy fogalmazni. Nagyon sajnálom! Idegesek lehetünk, de a kiabálás nem oké.
• Bocsánat, ezt most nem jól oldottam meg. Keressünk együtt megoldást! Sajnálom, ha megijesztettelek azzal, hogy felemeltem a hangom.
• Bocsánat, hogy azt mondtam neked, hogy “ilyen vagy olyan” vagy. Nem akartalak bántani.
• Sajnálom, hogy kiabáltam. Ideges és feszült voltam, de a kiabálás nem megoldás. Hibáztam.

Nem muszáj és nem is lehet mindig azonnal bocsánatot kérni. Egy nappal később is ér azt mondani a gyerekünknek, hogy sajnáljuk, tegnap ekkor és ekkor nem voltunk vele igazságosak, végiggondoltuk a dolgot.

Talán a legfontosabb ebben az, hogy a gyerekek lássák és érezzék, hogy mi tényleg sajnáljuk, ami történt, és megtiszteljük őket azzal, hogy szeretnének elmondani nekik, hogy felismertük, hogy hibáztunk, megbántottuk őket.

Velem az is előfordult már, hogy a gyerekek épp fürödtek a kádban, és épp valamilyen aznapi ezredik apróságra iszonyatosan ideges lettem, és éreztem, hogy most legszívesebben nagyon kiabálnék. Rájuk néztem, vettem egy mély levegőt és azt mondtam: “Anya most nagyon ideges, úgyhogy picit kimegyek, veszek pár nagy levegőt, megnyugszom, és utána jövők vissza.” Szóltam a férjemnek, hogy én most picit kilépek a helyzetből, hogy megnyugodjak, kimentem, aztán pár perc után vissza. Amikor már nyugodtabb lettem, megmutattam a fiúknak, hogy vettem a nagy levegőket, együtt gyakoroltuk és nagyokat nevettünk.

Indulatai mindenkinek vannak, kicsinek és nagynak is. A fontos az, hogy mit kezdünk ezekkel az indulatokkal.