Aktuális, Szakmai cikkek
Hozzászólás

Nagyon Boldog Apás karácsonyt kívánok! – Egy izgalmas kérdés margójára

Már búcsúzkodtak az Apa Akadémia novemberi előadásának kedves látogatói, édesapák, édesanyák, nagyszülők, érdeklődők, amikor egy húszas éveiben járó fiatalember izgalmas kérdéssel fordult felém: tudsz esetleg valamilyen apás tanácsot karácsonyra? Meglepett mosollyal kérdeztem vissza: miért pont karácsonyra? A helyzet az, – válaszolta halkan, – hogy én sajnos apa nélkül nőttem fel és észrevettem, hogy karácsonykor, mint fiatal kétgyerekes apa, néha nem találom a helyemet. Nem tudom, hogy mit kell tennie egy apának karácsonykor, hogy jó apa legyen. Mintha a gyerekeim is megváltoznának, mintha másképp néznének rám és mintha várnának tőlem valamit. Azon kívül persze, hogy megfaragom a fenyőfa talpát és jó nagy rumlit csinálok a szobában. Nehéz ezt megfogalmazni – tette hozzá.

Őszintén megmondom, hogy kérdése zavarba hozott és mélyen elgondolkodtam: mit kellene tennie egy apának karácsonykor, hogy jó apa legyen? A novemberi esőben hazafelé indulva addig-addig gondolkodtam, míg lassacskán gyermekkorom kis falujának behavazott karácsonyi utcáján találtam magam. Lehettem talán nyolc éves, a szívemben türelmetlen vággyal, a karácsonyi ünnep izgalmával siettem hazafelé a legjobb barátomtól. Ha most becsukom a szemem, éppen hazaérek, leporolom magamról a havat, érzem a készülő vacsora illatát és tisztán látom magam előtt, ahogy édesanyám, édesapám és a kishúgom díszítik az erdő illatú fát. Miért nem vártatok meg? – szakad ki belőlem sírásra görbülő szájjal a kihagyottság bánata. Anya vigasztalóan a fejemre teszi a kezét, talán mond is valami kedveset, a húgom nagy szemeivel együtt érzőn felém fordul, csak apu hallgat és kerüli a tekintetem. Ettől kicsit elszégyellem és összeszedem magam. Odaállok mellé és szavak nélkül, csöndben együtt díszítjük tovább a fát. Egy idő után már csak apa és én, rakosgatjuk a díszeket, az új lámpasort, és csak hosszú idő után a világítás bekapcsolása előtt kérdezi meg tőlem, lágyan, nevető szemekkel, ahogy szokta: na, bekapcsolod? Az apai kérdéstől büszkén kapkodva nyomom le a kapcsolót. A fény beborítja a szobát, és meghatódottságomban apu felé nyúlok. Ő megfogja a kezem, finoman, biztatóan, egyik úját játékosan mozgatva. Így állnánk talán a világ végéig csöndben mi ketten, ha a húgom a nagy hallgatást megneszelve be nem viharzik az ünneplőbe öltöztetett szobába. Miért nem vártatok meg? – kérdezi elcsukló hangon, de mielőtt elsírhatná magát mindhármunkból kibuggyan a nevetés. Megfogja apu másik kezét, aztán gyorsan megkérdezi: anyunak ne szóljak? Így állunk aztán négyen együtt, apu középen és mi körülötte hárman mint a hűséges árnyék. Ő viccelődik, a húgom és anyu hangosan kacagnak, és én a lelkem legmélyéig, – ki tudja megmagyarázni, hogy miért, – valamilyen megfoghatatlan nyugalmat és büszkeséget érzek. Ülök a novemberi esőben a budapesti dugóban és határozottan érzem a fenyőfa illatát, anyu süteményszagú ruháját és hallom a húgom és apu hangját.

Kedves apa, biztos látod és remélem megbocsátod nekem, hogy nincs tudományos alaposságú válaszom arra a kérdésre, hogy mit tegyen egy apa karácsonykor, hogy jó apa lehessen. Talán csak annyit, hogy ott van testben és lélekben a szeretteivel, minél többet és minél jobban. És ha már ott van, akkor valószínűleg minden lehetséges.

Léder László
édesapa, pszichológus

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.