Miről maradunk le, ha a gyermekünk nem jár különórára? Ezt a kérdést járja körbe Papp-Huszár Anikó, mostani írásában.

Valamikor szeptember – október környékén minden évben festünk a gyerekeimmel egy őszi fát az egyik ablakunkra, és arra ragasztgatunk kerti és erdei madarakat. Tavaly óta két kisfiút is festünk a fa alá, akik hol papírsárkányt eregetnek, hol pedig lámpást visznek. Nekem ez a szokás mindig segít megállni, megélni az őszt, és amennyire lehet, nem beengedni a karácsonyt az ablakon október elején. Sallang, hogy a gyerekek milyen gyorsan nőnek, de mostanában tényleg döbbenten nézem őket, és amilyen sűrűn csak tudom, emlékeztetem magam arra, hogy ez az időszak elmúlik, s ez néha szomorúbbá, néha boldogabbá tesz. Jelen lenni, lassulni, amennyire csak lehet – erre szoktam gondolni.

A szeptember olyan gyorsan illant el, hogy szinte fel sem fogtam, annyira intenzív volt. A kisebbik fiam is elkezdte az ovit, én újra sírdogáltam az autóban, azon töprengve, vajon mit csinál odabent, ki védi meg, ha bántják, mer-e szólni az óvónéniknek, ha valamire szüksége van. Emellett aggódtam a nagyfiamért, mert a fiúk végül az előzetes terveinkkel ellentétben egy csoportba kerültek, és féltettem attól, hogy túl nagy teher lesz neki, hogy az ovis napjaiban megjelenik annak a felelőssége, hogy ő egy nagytestvér, és vigyáznia kell a kicsire.

A szeptemberünk, mint azt hiszem, sokunknál, az intenzív érzésekről szólt. Nagyon örültem, hogy vége van, és talán kezd beállni újra az életünkbe egy rendszer. Ennek kapcsán kezdtem el azon gondolkodni, hogy van egy mára elég ismert jelenség, a FOMO, (Fear of missing out), ami magyarul annyit tesz, „lemaradástól való félelem” vagy „félelem a kimaradástól”.

A szociális média korában még könnyebb állandóan összehasonlítani magunkat mindenki mással, vagyis azzal a pillanatképpel, amit egy ilyen platformon valaki más bemutat. Sokáig csak a tinédzserek közt emlegették a FOMO jelenséget, de én úgy látom, hogy ez a mai gyerekek szüleire is nagyon igaz, és erre a félelemre a fogyasztói társadalom örömmel válaszol. Sok szülői csoportban benne vagyok, és látom, hogyan is alakul ez a folyamat. Először mindenki azon aggódik, hogy az ő gyermeke kellően gyorsan csinál-e mindent, kié mikor ül-áll-szalad-beszél, kell-e fejlesztés, és ha igen, milyen. Óvodáskorra áthelyeződik a fókusz arra, hogy a gyerekeknek mennyi mindent kell tudniuk, mire iskolások lesznek.

Szeptember elején a legnagyobb szociális média oldalon folyamatosan jöttek szembe velem a hirdetések, amik mind óvodás gyerekeknek szóló programokról szóltak, valóban ígéretesebbnél ígéretesebb ajánlatokkal. Angol, robotika, iskolaelőkészítő, felzárkóztató, úszás, balett, okosító foglalkozás, stb. Mind valami olyat ígérnek, és azt sugallják, hogy a szülő, a család nem ad meg valami olyat a gyermekének, ami később elképesztően fontos lesz, és enélkül a gyermek (és így a család is) lemarad, kimarad valamiből. De vajon miből? Nemrég hallottam két édesanyát a játszótéren, és arról beszélgettek, mennyire nehéz az, hogy szinte minden nap van valamilyen különóra, ahova hordják a gyerekeiket, és mire hazaérnek velük, már alig marad idejük otthon együtt lenni. Egy őszinte dilemmát hallottam ki a hangjukból, arról, hogy valóban jó-e ez így.

Ha megkérdeznénk a szülőket, hogy mit gondolnak a jelenségről, sokan valószínűleg azt mondanák, hogy nem szeretnék, hogy a gyerekük lemaradjon a többihez képest. Emellett elmondanák, hogy nekik gyermekkorukban nem volt lehetőségük nyelvet tanulni, és mennyivel könnyebb kiskorban elsajátítani egy idegennyelvet. A következő gyakran ismételt mondat pedig az, hogy „de hiszen a gyerek szeretné”. Azt hiszem, ez az a mondat, amihez gyermekpszichológusként a legjobban tudok kapcsolódni.  Ha a gyerekek dönthetnének az életük részleteiről, akkor reggelire (és a legtöbb étkezésre) csokit evő, pizsamában járkáló, este 10-11-kor elalvó, korlátlanul tévéző, hullafáradt gyerekek özönlenék el a világot. Minden nap, amikor megyek a nagyfiamért az oviba, megkérdezi tőlem: anya ma hova megyünk? És amikor azt válaszolom, hogy haza, akkor sokszor csalódott. Van, hogy játszótérre megyünk, de ő is jár egyik délután úszni, mert nagyon szeretett volna, és mi is jónak és fontosnak éreztük, hogy oviskorban ismerkedjen a vízzel. De amikor csak tudom, hazahozom ovi után, és itthon vagyunk együtt. Én úgy hiszem, a döntés felelőssége az enyém, ezért vagyok én a felnőtt ebben a kapcsolatban. Nemrég egy csodálatos óvónénitől hallottam azt a hasonlatot, hogy az elég jó szülő olyan, mint egy kerítés. Áll, keretez, ha kell, megtart, és engedi, hogy a kerítésen belül szabadon történjenek dolgok.

Visszakanyarodva a FOMO jelenségéhez, úgy tűnik, a mai világhoz hozzátartoznak a különórák. Valahogyan nem létezünk nélkülük. Én magam is tartok pszichodráma csoportot ovisoknak, és szuper jó dolognak tartom. Ha úgy döntünk, szervezünk a gyermekünknek délutáni foglalkozást, akkor tartsuk szem előtt, hogy mi az, ami egy ovis gyermeknek igazán fontos: a szabadság, a mozgás és a játék. Olyan programot válasszunk, amit élvez, ami örömforrás, és semmiképpen nem okoz stresszt, vagy teljesítményszorongást. Csodás dolog a nyelvtanulás, de bőven lesz még idejük megtanulni bármennyi nyelvet iskolás korukban. Csábító minden délután játszóterezni (én is el szoktam csábulni adott esetben), de ott a gyermeknek ismét egy nagyobb szociális közeghez kell alkalmazkodnia, pont úgy, mint a napja nagy részében az oviban. Szuper dolog, ha az otthon az a hely, ahol leteheti a napi feszültségeket, és nem kell egy egész csoporthoz alkalmazkodni. Ovi után a gyerekek nagy része a szüleire és az otthonára vágyik, még akkor is, ha nem ezt kommunikálja.

Egy ovis gyermek valójában pszichológiailag nagyon picike még, és a szükségleteihez képest sok időt tölt a szüleitől távol. Heti 4-5 különórával valójában az együtt töltött időről maradunk le, ami sokkal fontosabb, mint a sakk vagy az angol. Egyszer úgyis eljön az az időszak, amikor már nem velük, hanem a kortársakkal akarnak majd még több időt tölteni. Addig viszont töltekezzünk együtt a kisgyermekkor adta varázslatos (és persze végtelenül küzdelmes) világából!