Vannak olyan szavak, amikkel egyre többször találkozunk a gyermeknevelésről szóló cikkekben, mint a következetesség és a határszabás. Ebben a bejegyzésben arról szeretnék írni, hogy mit gondolok a határszabásról, és hogy hogyan kapcsolódik az igazán jó határszabáshoz a szülők önismerete és mentális állapota.

Szeretem a mai világban, hogy egyre többször lehet beszélni arról, hogy a szülőség egy nagyon nehéz dolog. Természetesen csodálatos, különleges, megismételhetetlen élmény, és a pozitív szavak minden fokozása illik ide. De egyben kihívásokkal teli is, és folyamatosan tükröt tart az ember elé, ami azt mutatja, hogy nincs megállás, fejlődni és változni kell, hiszen a gyerekek is fejlődnek és változnak. Ami tegnap működött, ma már lehet, hogy egyáltalán nem fog.

Határt szabni összességében annyira nem nehéz, a legtöbbször csak azt mondjuk a gyermekünknek valamire, hogy nem. Innentől jön az izgalom, hogy mit csinálunk mi, szülők, azzal a reakcióval, ami a határszabást követi.  Az előző cikkemben próbáltam bemutatni, hogy mennyire bonyolult a gyermeki lélek, és hogy egy viselkedés mögött mennyi, de mennyi dolog húzódhat meg. Amikor egy gyermek kiborul azon, hogy a zokniját miért kifordítva húzták le róla (épp tegnap történt ez meg velem), legtöbbször annak a nagy sírásnak valójában a zoknihoz semmi köze.  Minden életkorban más és más várható el a gyerekektől. Ha tudjuk, hogy mi a reális elvárás egy két- vagy egy négyévessel szemben, sokkal könnyebbé tehetők a mindennapok. Illetve, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a gyerekünk soha nem akar idegesíteni minket, még akkor sem, ha direkt az érzékeny pontjainkat nyomkodja. Pont az ellenkezőjét akarja: kapcsolódni.

Mikor működik igazán jól a határszabás? Ha a szülő higgadt tud közben maradni, nem kezd el büntetéssel vagy bármilyen megvonással fenyegetőzni. Egy nagyon egyszerű példa, amivel sok otthoni harc elkerülhető: érdemes -e megkérdezni egy gyerektől, hogy mit kér vacsorára. Így ebben a formában szerintem nem. Lehet, hogy vannak gyerekek, aki ebben a helyzetben képesek döntést hozni, és mondanak valamit, de én ezt valójában nem tartom célravezetőnek. Egy családi étkezés körül rengeteg felesleges viszály és harc tud kialakulni, amit megfelelően szelíd határszabással el lehetne kerülni. Ha mindenképpen szeretnénk, hogy válasszon, akkor kínáljuk két alternatívát. Nálunk is előfordul ez, de a legtöbbször tálalva van az étel a gyermek tányérján, és abból eldöntheti, mit kér. Az én szülői felelősségem, hogy biztosítom számára a megfelelő ételt a tányérján (nálunk nem szedhet magának a 4 éves, esetleg a levesből, de azt is ritkán), az ő felelőssége, hogy abból mit eszik meg. Természetesen előfordul, hogy reggel megkérdezem, hogy most joghurtot kér zabpehellyel és gyümölcsökkel, vagy mogyoróvajas kenyeret uborkával, de ennél több választási lehetősége nincsen. Nagyon törekszem arra, hogy reggel és este együtt egyen a család, és minden tagja nagyjából ugyanazt egye. A legideálisabbnak azt tartanám, ha teljesen ugyanezt ennénk mindig, de ezt el szoktam engedni, ha a helyzet úgy kívánja.

Természetesen előfordul, hogy ez a helyzet ellenállást vagy indulatot vált ki. Elborult arccal ült gyermekem az asztalnál és közölte ellentmondást nem tűrő hangon: „Mást!” Mire én: „Kisfiam, ma ez a vacsora”. Volt, hogy csak enyhe reakció érkezett, és próbálkozott még párszor, de tőlem ugyanazt a választ kapta.

Előfordul az is, hogy amikor egy-egy mondattal megszabunk vele szemben egy határt, óriási érzelmi lavinát indít el. Zokogás, esetenként sikítás, próbál rúgni, ütni, csak úgy árad ki belőle a sok-sok érzés. Épp este van, mindenki fáradt, és igazából a felnőttek már csak azt a pillanatot várják, hogy két alvó gyermek legyen a házban, és legyen idejük picit egymásra is. A négyéves gyermek pedig az esti nyugalom helyett valami egészen mást választ. Valami nagyon hangos, nagyon erőteljes dolgot.

Valahol itt kezdődik az igazi varázslat: bírni ezt elviselni, tudni ott lenni mellette. Nem belemenni abba, hogy „jó, jó, adok másik ennivalót, csak ne sírj!”. Vagy épp az egész nap után túltelítődve rákiabálni, hogy hagyja már abba, vagy beküldeni a szobájába gondolkodni. Esetleg megfenyegetni, hogy ha nem hagyja abba a mindenki füle számára nagyon zavaró üvöltést, nem lesz esti mese olvasás, nem megyünk másnap játszótérre, és még sorolhatnám, de azt hiszem, senkinek nem ismeretlenek ezek a frázisok.

Ehelyett fontos ott lenni mellette, sokszor semmit, vagy esetleg csak annyit szólni, itt vagyok, vigyázok rád. Ha kell, fizikailag is vigyázok, mert gyengéden megfogom a kezét, ha ebben a nagyon felhergelt állapotban nem tudná kontrollálni magát, és ütni akarna. A feladatom, hogy én higgadt maradjak, és tulajdonképpen csak várjak, figyelve minden és mindenki biztonságát. Ez a valódi varázslat része.

Ha kitartok, és hagyom, hogy az érzései jöjjenek, csak jöjjenek, egyszer csak elcsitul a vihar, bár nagyon változó, hogy mennyi idő után. Ő megengedi, hogy megöleljem, vigasztaljam, úgy igazán. Egy ilyen epizód után a helyzet mindig javul. De ezt akkor lehet szülőként kibírni, ha a szülőnek is van honnan erőt merítenie. Nekem sem mindig van… de nagyon igyekszem.

Ki van rakva nálunk egy kép, rajta technikákkal, hogy mit jó csinálni, ha az ember dühös, például feszíteni, majd elernyeszteni az izmait, ökölbe szorítani a kezét, mintha egy citromot facsarna, nagy levegőket venni és kifújni. Erre nekem is emlékeztetnem kell magam, amikor már érzem, hogy kezdek nagyon telítődni, például a gyereksírástól. Ha a gyerekekben bennük marad ez a sok érzés, később sokkal nehezebb lesz felismerniük ezeket. Ezért is nagyon fontos a higgadt, de határozott szülői jelenlét. De azt is tudnom, hogy kicsi gyerek mellett töltődni nehéz. Ez a világ rengeteget vár el a szülőktől, szakadjanak száz felé, képezzék magukat minden gyerekekkel kapcsolatos tudásról, mellette keressenek pénzt, oldják meg a beteg gyerek ellátását segítség nélkül, sportoljanak, mert azt kell, főzzenek otthon naponta friss ételt, üljenek le minden nap hosszan játszani a gyerekeikkel. Legyenek nyugodtak, higgadtak, tudatosak. Abban is elfáradtam, hogy ezt mindet leírtam, de mégis azt szeretném most megfogalmazni, hogy a megfelelő határszabás és az utána következő gyengéd szülői hozzáállás egy olyan hosszútávú befektetés, amit jó lenne nem megspórolni. Valahonnan töltődni kell, ez biztos, ez nem önzőség, vagy nem a gyerekek elhanyagolása. Ha csak naponta pár perc jut erre, főleg egy kisgyermekes, kaotikus időszakban, már tettünk valamit magunkért és a gyerekünkért. Én hiszek benne, hogy olyan gyerekeket szeretnénk nevelni, akik felismerik a saját érzéseiket, és nem abba tesznek sok energiát, hogy elrejtsék azokat. De ehhez sok-sok szülői önismeret és mentális erőforrás kell.