„Lesz kit sorsa kéjre szán, s lesz kit örök éjre szán” – írja örökérvényű soraiban William Blake, az angol irodalom egyik óriása. Egyszerű és megrendítő szavak a boldogságát kereső emberről. Érdemes feltennünk a kérdést: ma, közel két száz évvel később, a tudomány sok ezer műhelyének eredményeire támaszkodva tudnánk-e Blake-nek valami bölcset és újat mondani arról, hogy teheti valaki boldogabbá saját életét? – Íme Léder Lászlónak, az Apa Akadémia alapítójának gondolatai az új esztendőre.

Vállalná-e valamelyikünk ezt a szemtelen merészséget? Miért is ne? Hiszen könyvtáraink telis tele vannak a boldogságról, az örömről és a világ mélyebb megéléséről szóló művekkel. Táncdalaink, slágereink javarészt ugyanerről a sóvár keresésről szólnak, szövegeik, dallamuk sokszor annyira megkülönböztethetetlen, mintha nem is ez lenne a lényeg, hanem csak maga a visszatérő panasz vagy a pár percre elképzelt  öröm.

Kedves Blake! Mivel mi nem tudunk neked újat mondani, arra kérünk te mesélj nekünk a te életedről, hátha tanulunk belőle mi magunk is valamit. Mit mondjak? – kezdi kissé megilletődötten a költő, – magányosan éltem, elszigetelten, rézkarcokból tartottam fenn magam. Szeretett öcsém elvesztése megviselt. Nem voltam boldog ember, míg meg nem ismertem a feleségem. Gyönyörű és egyszerű hölgy, írástudatlan, akinek minden este felolvashattam a verseimet, mert a művelt világ egyetlen embereként ő értette meg őket. Verseimről másnak nem beszéltem. Magányom megszűnt, feleségemmel boldogságban éltük. Szép családunk lett. A munkámat megcsináltam, de a családom mindennél fontosabb volt. Ha ők nincsenek, a verseim soha sem születnek meg. De ezt ma, ti művelt és felvilágosult emberek biztos kinevetitek, hiszen feltételezem, hogy ti már mind így éltek. Az apák a családjukért, gondosan ügyelve, hogy a munkájuk ne hatalmasodjon el fölöttük, és hogy minden életenergiájuk, szeretetük és apai figyelmük gyermekeik jussa maradhasson. Úgy hallottam kitűnő gépek segítik a munkátokat és ma már nem éheznek a gyerekek. Azt gondolom csupa öröm lehet ma családot alapítani és apának lenni!
Ha ma élnék, sok gyerekem lenne és esténként verset olvasnék nekik. Ez lenne a mi nagy titkunk, sok-sok este amikor csak mi vagyunk együtt. Nyári estéken az erdőkben sétálnánk csöndesen, hogy még az állatok se vegyenek észre bennünket, téli estéken és esős őszi délutánokon a tűzhely körül melegítenénk egymást, amíg sorsunk megajándékoz bennünket ezzel. Mit meséljek még? A versek és rézmetszetek nem túl fontosak. Ha nincs a családom, nem írok én semmit, hanem a munkámba feledkeztem volna. Voltak kortársaim akik szerintem nálam szebb verseket írtak, de azok mind elégtek a háborúk alatt.
Mi újat mondhatnék én nektek? Bújjatok össze a gyerekeitekkel, amíg csak tudtok. Játsszatok velük amennyit csak tudtok, legyetek ti is sokszor gyerekek, és legyen közös titkotok. Olyan apás titok. Amiről mindenki tud, de senki sem beszél.

„Gyermek hitén ki nem nevet,
Győz pokol s halál felett.” – William Blake